Biztosan mindannyian ismeritek azokat az illatos, légfrissítő zseléket, amelyeket jó borsos áron lehet kapni az áruházakban, és amelyek egy-két hétnyi használat után összetöppednek és elvesztik az illatukat. Nem is szoktam venni ezekből, mert ahhoz képest, amennyibe kerülnek, nagyon keveset tudnak - de nemrég egy oldalon rábukkantam ezeknek a légfrissítő zseléknek a leírására, azaz hogy hogyan lehet őket házilag legyártani. Rögtön elhatároztam, hogy bizony kipróbálom ezt a dolgot, mert egyrészt lényegesen olcsóbb így elkészíteni, mint készen megvenni, ráadásul olyan illóolajat tehetek bele, amilyet csak akarok... és mivel minden hozzávaló volt is itthon, nem vártam a megvalósítással - hirtelen felindulásból gyártottam is jó párat. Az eredeti leíráson kicsit módosítottam, de természetesen ezt is használhatjátok nyugodtan: http://www.delightfulcountrycookin.com/2010/08/homemade-air-freshener.html Amire szükség lesz az illatosító zselék elkészítéséhez: 1 l víz 2 evőkanál só 4 zacskó (4x10 g) zselatin ételfesték (poharanként 2-3 csepp) illóolaj (poharanként 30-40 csepp) Készítsünk ki néhány hőálló üvegpoharat vagy üvegtálkát. Fél liter vizet tegyünk fel forrni a sóval együtt. Amikor a víz már forráshatáron van, tegyük bele a zselatint, és a másik fél liter vizet is öntsük hozzá. Egy habverővel keverjük el, és egy-két percig még melegítsük a keveréket (de már ne forraljuk fel), majd zárjuk el a hőt. Öntsük az üvegpoharakba a zselatinos lét, majd minden pohárba csepegtessünk 2-3 csepp ételfestéket és 30-40 csepp illóolajat. Műanyag kanállal vagy faspatulával keverjük át óvatosan a poharak tartalmát, hogy az olaj és a festék egyenletesen összekeveredjen a zselatinos lével, majd tegyük hűlni-merevedni őket hűvös helyre, egy éjszakára. És ennyi az egész. Persze, az ételfesték és az illóolaj mennyiségét ízlés szerint lehet csökkenteni vagy növelni, de nekem ez az arány teljesen bevált. Illóolajokból most levendulát, narancsot, teafaolajat, rózsát és vaníliát használtam, de persze ez ízlés dolga, kihez melyik illat áll közelebb. Szerintem mindenképpen érdemes kipróbálni, hiszen sokkal-sokkal olcsóbban tudjuk így illatosítani a helyiségeket, és tíz perc alatt elkészíthetünk jó pár darabot - akár ajándéknak is kiváló lehet. A levendulaillatú zselékbe most tettem levendulaágat és levendulavirágzatot is, de legközelebb fahéjrudacskát is teszek a narancsillatúba és ánizscsillagot a vaníliásba, úgy még sokkal szebbek lesznek. :-) Érdemes jó minőségű olajakat használni, mert így tényleg finom és tartós illatú zseléket kapunk - nálunk például a legkisebb helyiségben azóta kész öröm szaglászni... :-)

Már az idejét sem tudom, mikor írtam valami finomságról - nem mintha szögre akasztottam volna a fakanalat, nagyon nem... csak inkább más dolgokról írtam, és a recepteket gondolatban meghagytam kedves gasztroblogger társaimnak. Barkácsolós vonalon viszont nemrég belekezdtem egy szép nagy dologba, ami sok-sok időt igényel, ami nincs, ráadásul belenyúltam egy konyhai gép pengéjébe, aminek következtében egy időre barkácsképtelen lettem - úgyhogy mára visszatértem a gasztrovilágba, és megírom az elmúlt időszak nr. 1. tortáját, amit a feltalálása utáni egy hétben háromszor készítettem el - remélem, ez az izgalmas adat magáért beszél. :-) Az ihletet Chef Viki citromos-bazsalikomos keksze adta, ezt látva gondoltam arra, ha kekszben így beválik az én legeslegimádottabb fűszernövényem, akkor talán egy tortával sem lehet mellényúlni. A torta tésztáját Az otthon ízei blogról kölcsönöztem, amióta csak kipróbáltam, ez a kedvenc "világos" tortaalapom. A krém viszont teljesen saját, és szerénytelenül be kell vallom, nagyon büszke vagyok rá :-) A bazsalikom döbbenetesen izgalmas, ugyanakkor teljesen harmonikus ízvilágot hoz létre a többi hozzávalóval, ami első kóstolásra szerelembe esést eredményez... úgyhogy mindig hálás leszek Vikinek az ihletért. :-) Ha szép klasszikus, magas tortát szeretnénk, minden hozzávalót szorozzunk 1,5-tel, de a vékonyabb verzió is pont ugyanannyira finom :-) Bazsalikomos-mascarponés torta Hozzávalók: A tortalaphoz: 13 dkg liszt 25 dkg cukor 1 cs. vaníliáscukor 1 cs. főzős vaníliás pudingpor 2 tk. sütőpor 4 tojás Semmi fakszni - ezt mind összekeverni, előmelegített 180 fokos sütőben, kb. 22 cm-es tortaformában megsütni, aranybarnára, tűpróbáig (vagy addig, amíg ha a torta közepét ujjal benyomjuk, visszaugrik - ez nálam olyan 25 perc, de nagyon sütőfüggő). Ha elkészült, hagyjuk kihűlni, majd vágjuk ketté, és töltsük bele ennek a krémnek a kétharmadát: 2 deci tejszín felverve 250 g mascarpone 1 lime héja és leve kb. 40 nagyobb bazsalikomlevél összetépve 2 evőkanál méz A krém hozzávalóit keverjük össze (és kóstoljuk meg, jó-e az ízarány). Kétharmadát kenjük a két lap közé, a maradék egyharmaddal pedig vonjuk be a torta tetejét. Néhány órát érdemes állni hagyni, utána viszont egyenesen vétek lenne. :-)

Tegnap egészen csodálatos minőségű és abszolút megbízható helyről származó álomcukkiniket sikerült vennünk - annyira szépek voltak, hogy képtelenek voltunk ellenállni a teljes mennyiségnek. Most aztán mindent cukkini borít, tegnap sütöttem cukkinis-paradicsomos lepényt, készítettem cukkinisalátát, nem keveset, de olyan, mintha ettől még nőtt is volna a cukkinimennyiség. :-) Minket ez mondjuk nem zavar, mert nagyon szeretjük, de a gyerekek az "ami zöld, azt messzire elkerüljük" állásponton vannak, és határozottan távol tartják magukat az összes cukkinis ételtől. Ámde sosem voltam az a feladós típus, úgyhogy kigondoltam erre a végső megoldást: elhatároztam, hogy a cukkinit sütibe fogom elrejteni, aztán lesz, ami lesz, de egy próbát mindenképpen megér. Nos, az eredmény - teljes siker. :-) A kicsik elragadtatott hangok közepette tömték magukba a cukkinis brownie-t, és még fel is voltak háborodva, hogy x darabon túl többet ma már nem ehetnek... én pedig fülig érő szájjal gondoltam arra, hogy a sütiben 40 dkg cukkini van elrejtve, ami - lássuk be - megnyugtatóan tekintélyes mennyiség. :-) Maga a süti egyébként nagyon finom - egyáltalán nem túl édes, de szaftos és puha, ahogy brownie-körökben ez szokás - a dió pedig nagyon finoman haraphatóvá teszi... legközelebb ennek a diómennyiségnek a dupláját teszem bele, az biztos. Szóval, ez egy egészségesnek mondható süti - aki még ennél is biztosabbra akar menni, cserélje a fehér lisztet teljes kiőrlésűre, és akkor már szinte mínusz kalóriákról van szó.... :-) Cukkinis brownie Hozzávalók: 40 dkg finomra reszelt cukkini (azért jobb finomra reszelni, mert akkor nincs az a gyerkőc, aki kiszúrja a sütiben...) 3 tojás 5 dkg jó minőségű cukrozatlan kakaópor (tényleg fontos a minőség, ennél a sütinél különösen!) 15 dkg méz 30 dkg liszt 1 zacskó sütőpor 2 zacskó vaníliás cukor 1 teáskanál őrölt fahéj egy pici só 10 dkg darabolt dió a tetejére: egy tábla tejcsokoládé Elkészítés: Melegítsük elő a sütőt 180 fokra. Mindent tegyünk egy tálba (kivéve a lisztet és a diót), és keverjük össze alaposan. Tegyük bele a lisztet és a diót is, keverjük össze ezekkel is, szép simára (kb. fél perc). Egy kisebb, szögletes sütőedényt béleljünk ki sütőpapírral, és öntsük bele a tésztát. Tegyük az előmelegített sütőbe, és 25 perc alatt süssük meg. Vegyük ki a brownie-t a sütőből, és rögtön tördeljük a tetejére a tejcsokitáblát. Néhány perc alatt teljesen megolvad a csoki, akkor egy ecsettel kenjük el, és készen is van a villámgyors csokimáz. Várjuk meg, amíg nagyjából kihűl - vagy nem. :-)

Számomra a nyár íze. És kész. Van néhány dolog, ami meghatározza az életemet - az egyik a levendula iránti olthatatlan, örök szerelem. Minden évben ültetek néhány tövet a kertembe, pedig ez a kert nem túlságosan nagy... de én szeretem, hogy nyáron, az esti locsolás után olyan illat van, mint Provence-ban. És ha találok még egy pici helyet, máris megyek egy újabb cserép levenduláért. Így aztán azonnal hatalmába kerített a szokásos, csak a levendulás dolgok által kiváltható izgalom, amikor megpillantottam a receptet az utolérhetetlen Limaránál, aki számomra a gasztroblogolás nagyasszonya, akinek a receptjeit egyszerűen lehetetlen elrontani, és minden, ami tőle jön, tökéletes. (http://limarapeksege.blogspot.com/) Elkészítettem - és szerintem nincsenek rá szavak. Az üvegbe zárt levendula, ami mindent még egy kicsit finomabbá varázsol - vaníliafagylaltot, csokis kekszet, piskótát, de még a kávét is. Nem mellékesen pedig gasztroajándéknak is kiváló - karácsonyra, szülinapra vagy csak úgy. Muszáj megosztanom veletek. Levendulaszörp (vagy levendulaszirup, ahogy tetszik) Hozzávalók: 1 l víz 1 kg cukor 30 g szárított levendulavirág (én a Herbária barna papírzacskós levenduláját vettem, tökéletes volt) Elkészítés: A vizet felforraljuk a cukorral együtt, majd beleszórjuk a levendulát. Pár percig forraljuk, majd lefedve állni hagyjuk nagyjából negyedórán keresztül. Ezután leszűrjük, újra felforraljuk, és üvegekbe töltjük. Hat hónapig eláll hűtőben. Az igazsághoz tartozik, hogy Ő azért hümmögött egy kicsit, amikor megkóstolta - de hát férfi, méghozzá talpig. Nem várhatom el tőle, hogy osztozzon még a levendulaimádatomban is :-) Így is éppen elég tökéletes, ha ennél tökéletesebb lenne, az már tényleg túlzás lenne :-)

Legalábbis szerintünk, azaz a család és a baráti kör véleménye szerint :-) Az alábbi recept a Mit főz ki Pettson és Findusz? című, gyerekeknek (vagy még inkább szüleiknek) szánt szakácskönyvből van, és rögtön hozzáteszem, hogy ez az egyetlen olyan szakácskönyvem, amelynek az összes receptjét végigfőztem és -sütöttem, mert egyik jobb volt mint a másik - a nyári lazacos levestől a karácsonyi sonkáig. A könyv svéd receptek gyűjteménye, és határozottan állítom, egy teljes univerzum van az ikeás húsgolyók után - nem bonyolult, de nagyon finom ételek, és többnyire nagyon egészségesek is, rengeteg zöldséggel és halfélével. Visszatérve viszont a túrófánkhoz, nagy-nagy kedvencünkhöz - azért szeretjük, mert egyrészt rendkívül egyszerű, másrészt szuperfinom, harmadrészt pedig tökéletesen kerek golyócskákat lehet formálni a tésztából, amelyek sütéskor is megtartják formájukat, így igazán látványos desszert kerekedik belőle. És még két érv a svéd túrófánk mellett - bár olajban sül, ezt egy kicsit sem szívja fel, valamint hidegen is legalább annyira tökéletes, mint melegen. Svéd túrófánk Hozzávalók (ez egy alapmennyiség, kb. 20 db kis fánk jön ki belőle - én mindig duplázom): 5 dkg vaj 5 dkg cukor 1 teáskanál vaníliás cukor 1 db tojás 12,5 dkg túró 4 evőkanál tej 20 dkg liszt 1 teáskanál sütőpor 1 db citrom lereszelt héja valamint olaj a sütéshez, porcukor, lekvár. Elkészítés: A vajat megpuhítjuk, keverőtálba tesszük, és az összes hozzávalót hozzákeverjük. Nem túl lágy, jól formálható tésztát kapunk - lisztes kézzel kis gombóckákat formázunk, és ezeket közepes forró olajban aranybarnára sütjük. A kisült fánkokat porcukorral vékonyan megszórjuk, és tetszés szerinti lekvárral tálaljuk - nálam házi baracklekvár a kedvenc. :-) A recept forrása: Mit főz ki Pettson és Findusz? Anne Tüllmann receptjei, General Press.

A kapunk előtt szép, formás kavicsok vannak, de olyan szépek és formásak, hogy évek óta fosztogatom a készletet. Most is megcsapoltam a megfogyatkozott kavicsmennyiséget, mert azt jutott eszembe, lehetnének belőlük gombák, olyan pöttyösek, de a kavicsjellegből adódóan kicsit sem mérgesek. Ezért válogattam a kavicsokból hosszúkásakat a gombák szárához és gömbölydedebbeket a kalapokhoz, majd első körben elmostam őket, és hagytam teljesen megszáradni mindet. Ezután ragasztópisztollyal összeragasztottam a tönköket és a kalapokat - a ragasztóval nem spóroltam, hogy biztosan rögzítse egymáshoz a két kavicsot. Elsőként a kalapokat festettem be piros akrilfestékkel: Száradás után pedig a gombák szárát festettem fehérre, két rétegben - a rétegek között hagytam teljesen megszáradni a festéket. Végül megfestettem a pöttyöket is, és ezzel tulajdonképpen el is készültek a kavicsgombák. Igazi színfolt :-)

Biztosan észrevettétek, hogy egy ideje nem tettem ki semmilyen receptet. Nos, ennek több oka is volt: egyrészt az elmúlt két hétben egyszer...

Pár napon belül osztják az idei Oscar-díjakat, és úgy érzem, én sem maradhatok le egy fontos díj odaítéléséről. Igaz, én nem egy kiemelkedő filmes teljesítményt szeretnék értékelni, hanem ennél egy lényegesen fontosabbat: szeretném kiosztani "Az év legjobb csokis keksze" díjat, mert megtaláltam az ezt legeslegjobban kiérdemlő versenyzőt. :-) Ez a keksz ugyanis tökéletes. Sötéten kakaós ízvilágú. Kívül ropogós, belül kissé puha. 15 perc alatt megsül. Összekeverni egy pillanat műve, hiszen mindössze 5 hozzávalóra lesz szükségünk. Másnap, harmadnap is csodás (feltehetőleg). Elronthatatlan. Függőséget okoz. De tényleg csak annyit mondok, tökéletes - annál is inkább, mert ennyi dicsérő jelző után már biztos lekevernék a díjátadó beszédemet a Kodak színházban :-) Az elismerés egyébként Nigellát illeti, mivel a recept a Hogyan váljunk házi istennőkké c. könyvből származik, ugyanakkor saját bevallása szerint ő is kapta ezt a kivételes értéket, mégpedig a szerkesztőjétől. Így ez a fekete csoda "Boyd mama sütije" néve fut a könyvben, de csak annyit mondok, ez a prózai megnevezés köszönő viszonyban sincs a végeredménnyel - bár így viszont Boyd mama neve része lesz a hallhatatlanságnak, rendkívül megérdemelten. Részemről pedig mostantól ha csokis keksz, akkor bizony ez, örökkön-örökké. Két változtatással éltem csak: a keksz tésztájához kevertem egy teáskanál apróra vágott friss rozmaringot - csodálatosan kiemeli az ízeket, de egyáltalán nem lesz sok -, valamint Nigella bonyolultabb sütési leírását is kicseréltem egy egyszerűre, így is tökéletes. Csokis-rozmaringos keksz (avagy Boyd mama sütije) Hozzávalók: 300 g liszt fél zacskó sütőpor 30 g kakaópor (ehhez csak kiváló minőségű jó; én 100 %-os belga kakaóport használtam) 250 g puha, sótlan vaj 125 g kristálycukor egy teáskanál aprított, friss rozmaring (opcionális, de én melegen ajánlom) Elkészítés: Melegítsük elő a sütőt 160 fokra. Egészen egyszerűen mindent tegyünk egy tálba, és keverjük össze (eleinte fakanállal, majd a legegyszerűbb kézzel), ez nagyon gyorsan megy. A sütőtepsit borítsuk sütőpapírral. A masszából formázzunk diónyi gombócokat, kissé lapítsuk le, és helyezzük a tepsire. (Ebből a mennyiségből kb. 30 db kekszünk lesz - ez két tepsit jelent.) 15 perc alatt megsütjük. Csodás :-)

Vannak rendkívüli pillanatok, amelyekről az ember azonnal tudja, hogy hatással lesz további életére. Amikor az "Ami a konyhámból kikerül" blogon rábukkantam a házi sajt receptjére, rögtön éreztem, hogy igazi mérföldkőhöz éreztem, és valóban. Azóta például nem vettem bolti trappistát, mert ennél igazibb trappista sajt nincs, és kész. Ráadásul döbbenetesen gyorsan el is készül, és semmi extra dolog nem kell hozzá - házi sajtkészítéses eddigi tapasztalataim idő- és eszközigényesek voltak, és a sajt állaga sem bizonyult eléggé szilárdnak. De ez a recept tényleg nagyszerű végeredményt ad, ami ráadásul még akársimán reszelhető is - plusz nincs benne tartósítószer, mesterséges ízfokozó, viszont van benne sok jó alapanyag. Összköltség tekintetében az egyszerűbb bolti trappisták környékén van, hozzáadott érték tekintetében viszont messze felülmúlja... lényeg a lényeg, szívből ajánlom :-) Az eredeti recepten csak nagyon keveset változtattam, úgyhogy természetesen ezt is követhetitek - én egy kicsit még rövidítettem az elkészítési időn, és így is tökéletes lett. A tojást elhagytam, mert nem éreztem szükségesnek, az alapmennyiséget viszont dupláztam, szerintem ennél kevesebbet nem érdemes készíteni, így is pillanatok alatt elfogy :-) Házi trappista sajt Hozzávalók (ebből a mennyiségből kb. 1 kg sajtunk lesz): 2 liter házi tej (IGAZI tej!) 1 kg túró (ebből jó a bolti is, nem kell feltétlenül extra minőségű) 12 dkg vaj 2,5 kávéskanál só (púpozva) 2 kávéskanál szódabikarbóna Elkészítés: A tejet fazékba öntjük, belemorzsoljuk a túrót, és meg-megkevergetve forrásig melegítjük. Ekkor egy szita vagy egy pici lyukú tésztaszűrő segítségével leszűrjük a felpuhult túrót, és átesszük egy másik lábosba. Beletesszük a sót, a szódabikarbónát és a vajat, és állandóan keverve pontosan 5 percig főzzük. És ennyi. Egy öblös, nem túl nagy tálba tesszük a masszát, alaposan lepaskoljuk-nyomogatjuk a tetejét, és félretesszük pihenni. Két óra múlva már ki is fordíthatjuk a sajtot a tálból - még hagyjuk pihenni egy-két napig. Akár persze azonnal is fogyasztható, de én azt tapasztaltam, gazdagabb íze lesz, ha állni hagyjuk egy kicsit. Hűtőben sokáig eláll, de nem lesz ám erre ideje :-) Elsőre ezt a natúr verziót készítettem, ez is nagyon-nagyon finom volt, de másodszorra még ezt a duplázott mennyiséget is dupláztam, és így négyféle ízű sajtot készítettem: diós-bazsalikomosat, tört borsosat, fokhagymás-kakukkfüveset és mandulás-olajbogyósat. Mindegyik csodás lett :-) Ha van sajtszerető ismerősötök, ez ajándéknak is tökéletes lehet, szépen becsomagolva. De nem könnyű csak úgy lemondani erről a sajtról... :-) Hálás köszönet a recept kitalálójának!

Fantasztikus blogra leltem néhány hete. Levendulalány, a Kifli és levendula blog szerzője, hihetetlenül fantasztikus dolgokat készít. Érdemes ellátogatni hozzá, garantálom, hogy rendszeres visszajárókká váltok majd:) Nála találtam a következő kekszet is. Ódákat zengett róla, és igaza volt, nagyon finom. Diós-kókuszos keksz Hozzávalók: 12 dkg dió 10 dkg tejcsoki (eredetileg fehércsoki, de nekem tej volt itthon) 8,5 dkg kókuszreszelék 18 dkg liszt 1 tk sütőpor 15 dkg margarin 13 dkg cukor 1 tojás A diót és a csokit durva darabokra vágjuk. A többi hozzávalót összekeverjük, majd hozzá gyúrjuk a diót és a csokit. Két tenyerünk között gömbölyítsünk nagyobb féldiónyi félgömböket. Tegyük sütőpapírral borított tepsire és a kezünkkel lapítsuk el őket egy kicsit. 180 C-ra előmelegített sütőben kb. 12-14 percig sütjük. Figyeljük közben az aljukat, mert a végén nagyon gyorsan sülnek. Ne süssük túl, mert akkor túl kemény lesz, az a jó, ha a széle már barnul.

Beköszöntött a kertünkben a levendulaszezon, a bokraink csak úgy tobzódnak a lila különféle árnyalataiban pompázó virágokban. Mivel többféle fajtát is nevelgetünk, vannak korábban és később virágzók is - a legelső bokorról már le is arattunk a gyönyörűséges lila szálakat. Ezekből az első levendulavirágokból aztán kivételesen nem csokrot kötöttem, hanem kreatív célra használtam fel őket. Még télen gondoltam arra, hogy a következő levendulaszezonban levendulaházikókat fogok készíteni - és fél év várakozás után ennek éppen most jött el az ideje. :-) Alapként tisztára mosott tejesdobozt használtam, aminek az alsó részét levágtam: A dobozt (és egy másikat is) bevontam famintás papírral: A dobozokat aztán két átellenes oldalukon csúcsosra vágtam (az ilyesmit egy háromszögsablon segítségével lehet a legpontosabban elvégezni). Egy vastag kartonlapból kivágtam a tetőhöz szükséges darabot, és középen bekarcoltam, hogy törés nélkül lehessen meghajtani. Ragasztópisztollyal rögzítettem a tetőt a házikókon. Ezután a kertből begyűjtöttem a tető takarásához szükséges dolgokat: apróbb gallyakat, rozmaringágacskákat, levendulaszálakat. Első lépésként a rozmaringágakat ragasztottam fel: Ezután a gallyakat ragasztottam fel: Végül felragasztottam a levendulaszálakat is, jó sűrűn. Gyógyszertári faspatulából (nyelvlapocból) kivágtam az ajtó- és ablakszárnyakat, valamint az ablakkeretet. A farészeket barnára festettem, száradás után kissé visszacsiszoltam, majd felragasztottam. Végül szürke pöttyös anyagból vágott függönyt ragasztottam az ablakokba, és ezzel el is készültek a levendulaházikók. Olyan illatot árasztanak, hogy csuda :-)

Biztosan mindannyian ismeritek azokat az illatos, légfrissítő zseléket, amelyeket jó borsos áron lehet kapni az áruházakban, és amelyek egy-két hétnyi használat után összetöppednek és elvesztik az illatukat. Nem is szoktam venni ezekből, mert ahhoz képest, amennyibe kerülnek, nagyon keveset tudnak - de nemrég egy oldalon rábukkantam ezeknek a légfrissítő zseléknek a leírására, azaz hogy hogyan lehet őket házilag legyártani. Rögtön elhatároztam, hogy bizony kipróbálom ezt a dolgot, mert egyrészt lényegesen olcsóbb így elkészíteni, mint készen megvenni, ráadásul olyan illóolajat tehetek bele, amilyet csak akarok... és mivel minden hozzávaló volt is itthon, nem vártam a megvalósítással - hirtelen felindulásból gyártottam is jó párat. Az eredeti leíráson kicsit módosítottam, de természetesen ezt is használhatjátok nyugodtan: http://www.delightfulcountrycookin.com/2010/08/homemade-air-freshener.html Amire szükség lesz az illatosító zselék elkészítéséhez: 1 l víz 2 evőkanál só 4 zacskó (4x10 g) zselatin ételfesték (poharanként 2-3 csepp) illóolaj (poharanként 30-40 csepp) Készítsünk ki néhány hőálló üvegpoharat vagy üvegtálkát. Fél liter vizet tegyünk fel forrni a sóval együtt. Amikor a víz már forráshatáron van, tegyük bele a zselatint, és a másik fél liter vizet is öntsük hozzá. Egy habverővel keverjük el, és egy-két percig még melegítsük a keveréket (de már ne forraljuk fel), majd zárjuk el a hőt. Öntsük az üvegpoharakba a zselatinos lét, majd minden pohárba csepegtessünk 2-3 csepp ételfestéket és 30-40 csepp illóolajat. Műanyag kanállal vagy faspatulával keverjük át óvatosan a poharak tartalmát, hogy az olaj és a festék egyenletesen összekeveredjen a zselatinos lével, majd tegyük hűlni-merevedni őket hűvös helyre, egy éjszakára. És ennyi az egész. Persze, az ételfesték és az illóolaj mennyiségét ízlés szerint lehet csökkenteni vagy növelni, de nekem ez az arány teljesen bevált. Illóolajokból most levendulát, narancsot, teafaolajat, rózsát és vaníliát használtam, de persze ez ízlés dolga, kihez melyik illat áll közelebb. Szerintem mindenképpen érdemes kipróbálni, hiszen sokkal-sokkal olcsóbban tudjuk így illatosítani a helyiségeket, és tíz perc alatt elkészíthetünk jó pár darabot - akár ajándéknak is kiváló lehet. A levendulaillatú zselékbe most tettem levendulaágat és levendulavirágzatot is, de legközelebb fahéjrudacskát is teszek a narancsillatúba és ánizscsillagot a vaníliásba, úgy még sokkal szebbek lesznek. :-) Érdemes jó minőségű olajakat használni, mert így tényleg finom és tartós illatú zseléket kapunk - nálunk például a legkisebb helyiségben azóta kész öröm szaglászni... :-)

Sikerült az elvonó ajtajáig juttatni az egész családot. Persze semmi tiltott szer, az egésznek egyszerűen csak egy keksz volt az oka - de ha azt mondom, "keksz", ez nem fejezi ki az élményt. Megsütöttem, és teljesen rákattantunk mind a négyen. A gyerekek síráshatáron voltak, amikor nem engedélyeztem a 8. darabot is (fejenként), Ő elgyötört tekintettel mondta másnap reggel, hogy ne hagyjam, hogy egyet is vegyen, mert nem tud utána megállni a lejtőn, én pedig arra gondoltam, itt az ideje, hogy a mérlegünket feladjam postán mondjuk Kubába, mert az holtbiztos, hogy ezek után nem állhatok rá többé. Szóval, ez egy hihetetlenül jó keksz. Többet nem is írok róla, mert esetleg megint megsütöm, és akkor addig meg sem állok, amíg el nem tüntettem egy egész tepsinyit egyedül... ha valaki kipróbálná, szeretném kérni, hogy a kockázatokról és mellékhatásokról kérdezzen meg engem :-) Ropogós diós-kókuszos keksz fehér csokoládéval Hozzávalók: 12 dkg dió 10 dkg fehér csokoládé 8,5 dkg kókuszreszelék 18 dkg liszt 1 teáskanál sütőpor 15 dkg margarin 13 dkg kristálycukor 1 tojás Elkészítés: Melegítsük elő a sütőt 180 fokra. Az összedarabolt dió és felkockázott csoki kivételével mindent keverjünk össze egynemű masszává. Ezután már belemehet a csoki és a dió. A két tenyerünk között gömbölyítsünk nagyobb féldiónyi félgömböket, majd ezeket tegyük sütőpapírral borított tepsire, és süssük kb. 12-14 percig (sütőfüggő), amíg szép aranyszínűek lesznek. Fontos: barnára még véletlenül se süssük, ha a szélei barnulnak, és a keksz szép sárgás, vegyük ki. A sütőből kivéve hagyjuk teljesen kihűlni, csak ezután kóstolgassuk. Szerintem karácsonyi gasztroajándéknak is kiváló lehet, én biztos fogok ilyet készíteni... csak meg ne kóstoljam :-)

Isten bizony, nem vagyok gasztrosznob, és bocsássatok meg nekem, de... szóval be kell vallanom, a tészta nekem a házi tészta, és nem az, amit a boltokban lehet kapni félkilós csomagban, mert akárhány tojást is írnak rá..... Ezt én magam sem hittem el addig, amíg egyszer ki nem próbáltam kalandvágyból, hogy milyen is az a házi tészta, amelyről nagyanyáink és Jamie Oliver egyaránt váltig állítják, hogy utolérhetetlen és addiktív. Hát igazuk volt. A házi tészta semmiben nem emlékeztet a boltira, önmagában is olyan finom, hogy szinte lehetetlen abbahagyni. Az állaga mesés, és a legegyszerűbb szósz is mesterfogást kanyarít belőle. Persze senkit sem akarok arról meggyőzni, hogy mostantól otthon készített tésztát egyen... de csak egyszer próbáljátok ki. Aztán persze lehetetlen lekattanni róla, az első készítés után én például beszereztem egy tésztagépet, mert éreztem, ez az élmény megéri ezt a kis befektetést. Különben is, akárhányszor előveszem a tésztagépet, rögtön úgy érzem magam, mintha egy kis toszkán faluban élnék, és lennék a mamma, aki a legcsodálatosabb pastákat készíti az egész vidéken, népes családjának, férjének és a bambinóknak... Elkalandoztam. :-) Szóval, a tészta. A legegyszerűbb, leggyorsabb és legfinomabb receptet használom: Házi tészta Hozzávalók: fél kiló liszt 5 nagy (és igazi) tojás és még egy kevés liszt a kész tészta alá. Elkészítés: A tojásokat összegyúrjuk a liszttel, addig, amíg sima és homogén tésztamasszát nem kapunk. Ha ez megvan, egy pár percig még gyúrjuk lelkesen, aztán fóliába csomagolva egy órára a hűtőbe tesszük. Ezután kivesszük, a munkalapot liszttel vékonyan megszórjuk, négy darabra vágjuk a tésztát, és a darabokat egyenként vékonyra nyújtjuk egy sodrófa segítségével. Ha nincs a háznál tésztagép, a tésztát tényleg vékonyra kell nyújtani (1-2 mm). Egy időnként belisztezett késsel csíkokra vágjuk, és lobogóan forró, sós vízben al dentére (éppen haraphatóra) főzzük. Tésztagéppel mindez egyszerűbb: a tésztagombócokat nagyjából kinyújtjuk, majd előbb átküldjük a sima lapítórészen, aztán pedig a vékony tésztacsíkot áttekerjük a tetszés szerinti vastagságra vágó fejen. Tulajdonképpen ennyi is az egész. Mehet rá egy rögtönzött szósz vagy bármilyen feltét - mindenki imádni fogja.

A levélnyomatok készítése mindig nagy siker a gyerekeknél - amellett, hogy megfigyelik a levelek erezetét, mintázatát, sokféleségét, nagyon szórakoztató is látni, ahogy a nyomat elkészül. Korábban az egyszerűbb lefestjük-papírra nyomjuk módszert is próbáltuk ki, de sokkal látványosabb eredményt kaptunk, amikor a leveleket só-liszt gyurmába nyomtuk, és keletkezett mintázatot kifestettük. Persze, sokkal jobb lett volna, ha levegőn száradó gyurmát tudtunk volna használni, de a só-liszt verzió abszolút előnye, hogy olcsó, néhány pillanat alatt előállítható, és a gyurmák kóstolgatásra még mindig erősen hajlamos Kisebbikben sem tud kárt tenni - úgyhogy nálunk örökös sláger alapanyag. Visszatérve a lenyomatokra, először is gyűjtöttünk sok-sok levelet, és meggyúrtuk az alapanyagot (2 rész liszt, egy rész só, pici olaj és víz, amennyit a gyurmaállag eléréséig felvesz): Kinyújtottuk a gyurmát kb. egy cm-es vastagságra - nem érdemes túl vékonyra, mert a levéllel együtt is nyújtunk még rajta. Rátettük a levelet, majd jó párszor átnyomtuk rajta a sodrófát, hogy az erezet minél részletesebben átkerüljön a gyurmára. Én hagytam, hogy olyan leveleket is gyűjtsenek a gyerekek, amelyeknek nem volt vastag erezete, az is hasznos tapasztalat, ha látják, ezekkel nem lehet részletes eredményt elérni. Azért persze volt jó pár igazán erős példányunk, ezekből szép lenyomatok lettek - ezeket egy pohárral körbe is vágtuk. A gyurmaleveleket levegőn is lehet hagyni megszáradni, mi viszont most alacsony hőfokra állított sütőben értük el a festhető állapotot: Érdemes nemcsak levelekkel próbálkozni - nagyon klassz lenyomatokat értünk el rozmaring- és levendulaágacskákkal, valamint bogyós szárakkal is. A megszáradt gyurmát sötétszürkére festettük: Utolsó simításként (szó szerint) pedig egy nagyon kevés fehér festéket tettem a gyerekek ujjára, és óvatosan átsimogatva a lenyomatot, gyönyörűen előjött az erezet. Nagyon jó kis kísérlet volt a levelek különbözőségét, sokféleségét megtapasztalni - ráadásul egy esős délutánra is kiválóan alkalmas program. :-)

Beköszöntött a kertünkben a levendulaszezon, a bokraink csak úgy tobzódnak a lila különféle árnyalataiban pompázó virágokban. Mivel többféle fajtát is nevelgetünk, vannak korábban és később virágzók is - a legelső bokorról már le is arattunk a gyönyörűséges lila szálakat. Ezekből az első levendulavirágokból aztán kivételesen nem csokrot kötöttem, hanem kreatív célra használtam fel őket. Még télen gondoltam arra, hogy a következő levendulaszezonban levendulaházikókat fogok készíteni - és fél év várakozás után ennek éppen most jött el az ideje. :-) Alapként tisztára mosott tejesdobozt használtam, aminek az alsó részét levágtam: A dobozt (és egy másikat is) bevontam famintás papírral: A dobozokat aztán két átellenes oldalukon csúcsosra vágtam (az ilyesmit egy háromszögsablon segítségével lehet a legpontosabban elvégezni). Egy vastag kartonlapból kivágtam a tetőhöz szükséges darabot, és középen bekarcoltam, hogy törés nélkül lehessen meghajtani. Ragasztópisztollyal rögzítettem a tetőt a házikókon. Ezután a kertből begyűjtöttem a tető takarásához szükséges dolgokat: apróbb gallyakat, rozmaringágacskákat, levendulaszálakat. Első lépésként a rozmaringágakat ragasztottam fel: Ezután a gallyakat ragasztottam fel: Végül felragasztottam a levendulaszálakat is, jó sűrűn. Gyógyszertári faspatulából (nyelvlapocból) kivágtam az ajtó- és ablakszárnyakat, valamint az ablakkeretet. A farészeket barnára festettem, száradás után kissé visszacsiszoltam, majd felragasztottam. Végül szürke pöttyös anyagból vágott függönyt ragasztottam az ablakokba, és ezzel el is készültek a levendulaházikók. Olyan illatot árasztanak, hogy csuda :-)

Elég sok évvel ezelőtt ment a tévében egy sorozat, amelyben két töltöttgalamb-külsejű, életvidám és bőbeszédű idősebb hölgy főzött Anglia különféle vidékein, kolostorban, evezősversenyen és amerre csak jártak. Ez még bőven azelőtt volt, hogy divattá vált volna a minél extrémebb helyeken történő főzés, így többek közt a két asszonyság alapozta meg a később óriási mennyiségekben születő vándor-gasztrosorozatokat. A két duci hölgy (ezen a néven futott a sorozat, eredetileg The two fat ladies) nem volt sem különösebben csinos, sem karcsú, ugye, sem fiatal, nem kiabáltak senkivel, nem akarták megváltani az étkezési kultúra világát sem, nem nyalogatták kamerába mosolyogva az ujjaikat krémkeverés után, egyszerűen csak vidámak voltak, jópofák és eredetiek. Nagyon szerettem őket, és nem csak én, hanem a fél világ is. A két duci hölgy közül az egyik, Jennifer Patterson már az égi konyhákban alkot, és valószínűleg a frászt hozza az angyalokra a maga sikamlós és csípős megjegyzéseivel, a másik, Clarissa Dickson Wright azonban szerencsére még jó egészségnek örvend, és a mai napig jelen van az angol gasztrokultúrában. Az ő közös receptkönyvükben jelent meg annak idején a naxosi sajtos tallér receptje, ami szerény véleményem szerint az egyik legjobban eltalált sajtos rágcsa a világon. Fantasztikusan ízes, finom, abbahagyhatatlan és pár perc alatt megsül. Nagyon szeretem. Igaz, naxosinak nem merném nevezni, mivel már maguk a hölgyek is parmezánt használtak hozzá, de igazából mindegy, hogy görögös vagy olaszos: úgy csodálatosan finom, ahogy van. Parmezános ropogtatnivaló a két duci hölgytől Hozzávalók: (ez egyszeres adag, én duplánál kevesebbel sosem kezdek...) 115 g finomra reszelt parmezán (nagyobb mennyiségnél szívhez kapós a parmezán ára - a fele nyugodtan helyettesíthető valamilyen kemény, karakteres ízű sajttal) 115 g vaj/margarin (itt nem fontos feltétlenül a vaj) 115 g finomliszt nagy csipet só 1-1 mokkáskanál paprika (én tettem bele egy kis chilit is), zellersó és mustárpor (ezek hiányában akármilyen fűszer jó, pl. bazsalikom, olasz fűszerkeverék, bármi) jó pár tekerésnyi frissen őrölt bors 1 tojássárgája Elkészítés: A lisztet, a fűszereket és a sajtot tegyük egy tálba. Reszeljük hozzá a hideg vajat/margarint, tegyük hozzá a tojássárgáját, és pár perc alatt gyúrjuk össze, de csak addig, amíg homogén keveréket nem kapunk. A tésztát sodorjuk rúd alakúvá (kb. 50 Ft-os átmérőjűvé), és tegyük a hűtőbe legalább egy órára. A sütőt melegítsük elő 180 fokra, a rudakat vágjuk vékony szeletekre, és tegyük sütőpapírral borított tepsibe. 13-15 percig süssük őket, míg szép aranyszínűek nem lesznek.

Ezt sem próbáltam még soha, bár mindig terveztem, és utólag azt mondom, nem is tudom, mire vártam vele. Röviden, csipkét akartam tállá keményíteni egyszerű háztartási keményítő segítségével - erről tényleg mindenki hallott már, és ezeknek a fele ezt ki is próbálta, de én a másik, tapasztalatlan félhez tartoztam mostanáig, mikor mindez már a múlté. :-) Így elsőre igazi csipkével nem mertem azért nekivágni, így egy hálós, a csipke jellegéhez hasonló anyagot használtam: Viszont, arra gondoltam, egy kicsit újítok a dolgon, és egyszerre három réteget használok fel - ha összeragad, lesz egy vastagabb, erősebb tálam, ha pedig nem, akkor egyből három légies darabom lesz, amit külön-külön és egybe téve is használhatok. Így aztán három rétegben hajtottam egymásra az anyagot. Rátettem egy tálat, és ennek mentén körbevágtam az anyagot: Egy tányérba folyékony háztartási keményítőt tettem (így kapható a boltok mosóporos részlegén), és beletunkoltam a három réteget, hogy mindenhol alaposan átjárja a folyadék. Egy üvegtálra rátettem a nedves anyagot, eligazgatva a széleket, hogy a fodrok egyenletesen terüljenek szét: Ezután pedig kitettem a negyven fokos hőségbe. Néhány óra múlva már szinte teljesen kemény volt az anyag - ekkor derült ki, hogy a három réteg tökélesen szétválik egymástól, nem tapadtak össze. Ennek örültem, mert így jobban ki tudom majd használni :-) A legalsó réteget, ami közvetlenül érintkezett a tállal, óvatosan leválasztottam róla - persze ez rátapad alaposan, de azért megoldható a dolog, és az anyag formája sem torzul el. Hallottam arról,hogy az odatapadást megelőzendő van, aki olajjal keni be azt a felületet, amire a keményítős anyag kerül, de én nem akartam olajossá változtatni ezt a vékony, fehér, hálószerű anyagot, ezért a tapadós verzió mellett döntöttem. Szóval, leválasztottam a harmadik tálat is, és már a talpára állítva beletettem a másik kettőt is, így vártam meg a végső száradást. Tapasztalatom szerint akkor, amikor már teljesen keménynek és száraznak tűnik, akkor is tovább szilárdul, ezért 24 órát mindenképpen érdemes várni a használatba vétellel. Amíg száradtak a darabok, elmostam az üvegtálat - mosogatószerrel és dörzsölős szivaccsal eltávolítható róla az odaszáradt keményítő -, és gyönyörködtem a végeredményben. :-) Külön-külön pedig a tálak: Engem leginkább az döbbentett meg - amellett, hogy az egész folyamat mennyire egyszerű -, hogy milyen szilárd, erős végeredmény született ebből a vékony, tartás nélküli hálós anyagból. Ezután feltétlen jöhet majd a csipkés próbálkozás :-)

Engem is elért az, ami az ókorban Pygmaliont az ő szobrával, illetve ami 1955-ben Rex Harrisont Audrey Hepburnnel kapcsolatban: nos, én is beleszerettem a saját alkotásomba, méghozzá fülig. Egy darabig még csak azt próbáltam bemagyarázni magamnak: "csak tetszik" vagy "nem jelent mást a többieknél", de amikor már a 130. fotót készítettem róla és fel-alá hordtam a házban, hogy a legméltóbb helyet megtaláljam a számára, már erősen gyanakodtam. Amikor pedig a Kisebbik és a Nagyobbik tökéletesen Csizmás Kandúr-os, kérincsélős-könyörgős tekinteteire sem voltam képes őt a kezükbe adni, hogy játsszanak vele, tudtam, hogy ez bizony valami rendkívüli dolog, szerelem, és kész. Nehéz megmagyarázni a dolgot, mert nincs másról szó, mint egy, a húsvéti készülődés szellemében gyártott báránykáról, na de milyen bárányka! Azok a szemek, az a bunda, és az a masni a nyakában! Elnézést, hogy így ömlengek valamiről, amit én készítettem, de egyszerűen odavagyok érte. Ő Az Én Kis Báránykám. És tudjátok, hogy a nagybetűkkel sosem viccelek... :-) Nem egészen saját ötlet, mert a neten többfelé is láttam hasonlóakat, viszont nem linkelnék be most egyet sem, mert igazából ő a látott báránykákból gyártott új stílusú hibrid, és én teljesen egyedinek látom. :-) Így készült a szívemet rabul ejtő kisbárány: Először is kifújtam egy tyúktojást. (Az én módszerem erre ez: a tojás két végén hegyes kisollóval óvatosan ütögetek egy-egy lyukat, aztán a kisebbikbe belefújva a nagyobbik lyukon szépen kifolyik a fehérje, majd a sárgája. Érdemes egyszer átöblíteni és ugyanígy kifújni belőle a vizet.) Előkészítettem mellé pár fehér pompont - ennek hiányában vattapamacsokkal is elkészíthető: Beizzítottam a ragasztópisztolyomat, és a tojás első negyedét kihagyva ráragasztottam körben a pomponokat úgy, hogy lehetőleg teljesen elfedjék a tojás felszínét. Fekete papírból kivágtam egy pici ovális formát, ezt felragasztottam úgy, hogy fedje a tojás hegyén a lyukat, majd fekete alkoholos filccel megrajzoltam az arcot. Egy darabka sötétbarna papírból kivágtam a füleket, és kétoldalra beragasztottam a pomponok alá. Ezután fogtam egy barna zseníliadrótot, négy egyenlő darabra vágtam, mindegyik darabkát félbehajtottam és egy kicsit megcsavartam - majd a végüket egy picit behajtva felragasztottam a bárányka aljára. Ezután már csak egy kis masnit ragasztottam a nyakába, és teljes elragadtatottsággal bámultam hosszú-hosszú perceken keresztül. Egyszerűen - imádom. :-)

A mai bejegyzés alanyai megint hosszú időre helyet béreltek maguknak a szívemben. Nem is mondok róluk többet, meglátjátok majd a végén, milyenek - és egyszerűen nem lehet nem szeretni őket. Az elkészítésük apropóját pedig most éppen az adta, hogy megérkeztek a frissen rendelt agyagcserepeim, ezúttal olyan méretben, amivel eddig nem dolgoztam, 6x7 cm-es nagyságban - ezekkel már egészen megtermett figurákat lehet készíteni. Kiegészítettem őket két szintén nem kicsi, azaz 6 cm átmérőjű hungarocellgolyóval, és ebből az együttműködésből születtek új kedvenceim, a cserépnyuszik. Tüneményes cserépnyuszik, mármint :-) Az alap tehát ennyi volt: Ragasztópisztollyal a cserépre rögzítettem a hungarocellgolyót, majd világosbarna akrilfestékkel lefestettem az egészet. Egy vitaminosdoboz kupakját a hungarocellgolyóra illesztettem, körberajzoltam egy ceruzával, majd ugyanezt elvégeztem a cseréprészen is. Az így keletkező köröket halványrózsaszín festékkel kitöltöttem. Amikor a festék megszáradt, fekete vékonyhegyű alkoholos filctollal körberajzoltam a körök széleit, majd egy szaggatott vonallal is körbehúztam. A fülek alapjait barna, a fülbelsőket drapp filcanyagból vágtam ki. A két réteget összeragasztottam (egy jobb papírragasztó stift ehhez tökéletes), majd a füleket a szokásos módszerrel rögzítettem a golyóba: pengével két mélyedést vágtam a hungarocellbe, és ezekbe nyomtam bele a fül alsó végeit. Alkoholos filctollal megrajzoltam a nyuszipofikat: Befejeztem a nyuszikat néhány további teendővel: karokat készítettem nekik barna filcanyagból, a pocakjukra mintás papírból kivágott szívet ragasztottam, amit szintén "körbevarrtam" fekete alkoholos filccel, masnit kötöttem a nyuszik nyakába, és egy-egy fehér zseníliapompont ragasztottam a hátsó felükre. Nem is tudok ennél többet hozzáfűzni - egyszerűen odavagyok értük :-)

Most pedig valódi levendulalányok következnek :-) A levendulabokraink leszedése után sok-sok csokrot készítettünk, de még mindig maradtak bőven a virágszálakból. Kísérletképpen készítettem belőlük a lenti figurákat, de azt hiszem, az iskolai adventi vásárra is fogok belőlük készíteni jó párat - igenigen, tudom, hogy korai, de nem árt előre gondolkozni, mert a vásár előtt általában semmi sem jut eszembe... persze, azok inkább levendulatündérek lesznek, szárnyakkal - a mostaniak viszont egyszerűen csak lánykák, talpig lilában. :-) Az elkészítésükhöz elsősorban levendula kell, valamint 2,5 cm átmérőjű préselt papírgolyók: A levendulaszálakból kb. 8 cm hosszúságú darabokat vágtam: A papírgolyó résébe egy csepp ragasztót tettem, és a szorosan összefogott szálvégeket belenyomtam. A szárak felső részére lila anyagot tekertem (egészen pontosan egy lila csipkét), és egy vékony selyemszalagot kötöttem rá. Lila fonalból elkészítettem a figura haját, majd a papírgolyóra ragasztottam, majd egy-egy rövid levendulaszárat szúrtam a csipkefelsőbe karként. Ezen a ponton még ki lehet szélesíteni a szoknyarészt - ehhez vágtam pár rövidebb szálat, és virággal lefelé beleszúrtam ezeket a felsőrészbe - a derékra kötött szalag alá még befér néhány. Végül megrajzoltam a levendulababa pofiját, és ezzel el is készült. Persze nem hagyhattam egyedül,úgyhogy gyorsan kapott még két társat - csodás illatot árasztottak :-)

Szinte látom, ahogy kioson az erdőből, végigsurran a hűvös reggeli utakon, megsimítja a levelüket vesztett ágakat, és egyre közeledik a kertek alatt - a karácsony. Persze, egyelőre még az ősz nagy fellépése zajlik, de akkor is, az este csípőssége, a fahéjas sütemény illata vagy egy piros szalag látványa már előhozza a szívekben az év legragyogóbb ünnepét... én is azon kapom magam, hogy karácsonyi dalokat dúdolok, miközben karácsonyi ötleteken töröm a fejemet. De azért igyekszem még némi önuralmat tanúsítani... nem mintha sikerülne :-) Legutóbb arra gondoltam, a karácsony és az ősz közötti kiváló kompromisszum lehet a Mikulás - hiszen ez már nincs is annyira borzasztóan messze, és egy kicsit már szabad készülni rá... ugye? :-) Amikor utoljára készítettem parafadugós tárgyat, egészen meglepődtem azon, hogy vannak pezsgősdugók is a készletben - mert nem mondhatnám, hogy szeretjük a pezsgőt, inkább hűvös távolságtartással jellemezném a viszonyunkat. De mindegy, jó, hogy így alakult, mert mint utólag kiderült, ez egy csodálatos alapanyag. És mivel mostanra már biztosan összeraktátok a képet, igen, a pezsgősdugókból Télapó készült, azaz nemcsak ő, hanem kedves felesége és kedvenc rénszarvasa is. :-) A parafa pezsgősdugók egyébként azért különösen jó alapanyagok, mert van egy fejrészük, ami nagyon alkalmassá teszi őket különféle figurák megalkotására - ráadásul nagyon jól festhetők és tartósak. A három figurához kiválasztottam négy dugót, és krémszínűre, valamint barnára festettem őket matt akrilfestékkel: A Télapó-figurának piros filcből ragasztottam kabátot és sapkát. Érdemes tudni, hogy a filcanyagot jó minőségű papírragasztó stifttel nagyon jól lehet rögzíteni, és meg lehet vele spórolni mindenféle varrást. (Még a süvegét is ragasztottam, abszolút varrásmentes.) A sapka szélére fehér filccsíkot ragasztottam, a szakállát ugyanebből, akárcsak a kezét. A kabátra ragasztottam még egy pici gyöngyöt is gombnak, és megrajzoltam az arcot (a szakálla alatt mosolyog ám, csak ez itt most nem látszik) - ezzel Télapó készen is lett. Hogy ne legyen egyedül, elkészítettem mellé Télanyót is, hasonlóképpen - neki persze csinos fürtös babahajat ragasztottam, és egy hölgyhöz illő csipkeszalagot is tettem a ruhájára. És persze nem maradhatott el Rudolf sem, a piros orrú rénszarvas - a nagyobbik dugóba hat lyukat szúrtam, a négy lábnak, a nyaknak és a farkincának. A lábak és a nyak fapálcikából készült, a farok zseníliadrótból, akárcsak a fejen az agancs. Az orrot és a sálat piros filcből vágtam ki, a szemeket fehér kartonból ragasztottam, és filctollal rajzoltam meg. Ha lesz a közeljövőben egy kis ráérő időm, biztos, hogy elkészítem a házukat is, mert ez nagyon hiányzik nekem - addig is elteszem őket a szekrény mélyére, hogy aztán majd december 6-án megjelenjenek a nappali ablakpárkányán, a kitisztított csizmácskákban... :-) És a bizonyíték, hogy tényleg dugóból vannak :-)

A múltkori gödöllői kirándulásról hoztunk jó pár száraz, lehullott gallyat is. Először valamilyen dekorációt akartam készíteni belőle, aztán ahogy egymás mellé raktam őket, beugrott egy játék, amit gyerekkoromban sokat játszottunk.... úgyhogy elővettük a festéket, és elkészítettük a mi házi marokkónkat. A marokkóról valahogy a régi szakszervezeti üdülők jutnak eszembe a nyolcvanas évek elején, ahol mindig volt egy játékszekrény, kicsit poros Gazdálkodj okosan!-nal, enyhén elkoszolódott franciakártya-paklikkal, megkopott pingpongütőkkel, de mégis, nekünk, gyerekeknek kincsesbánya volt :-) A mi marokkónk nem igazán emlékeztet az akkori, klasszikus marokkókra, viszont tökéletesen funkcionál, nagyon jókat lehet vele játszani, és valahogy az egész izgalmasabb, mint a bolti egyenjáték. Biztosan azért, mert nem szabályosak az ágak... mindenesetre a tesztjáték nem szűkölködött a váratlan fordulatokban, úgyhogy biztos vagyok abban, bérelt helye lesz a kedvenc játékok között. :-) Ilyenek voltak az ágak még a felhasználás előtt: Kifestettük őket: ezzel még a legkisebbek is megbízhatók, hiszen végül is mindegy, hogy sikerül a festés, a lényeg, hogy a szín felismerhető legyen. :-) Jó esetben elég pár csíkot húzni az ágakra. Mi 5-5 db-ot készítettünk fehér, sárga, zöld és piros jelöléssel, 10-et pedig kékre festettünk. És ennyi volt vele az összes munka, kezdődhetett a játék. Mi így pontoztunk: kék: 1 pont zöld: 2 pont piros: 3 pont fehér: 4 pont sárga: 5 pont Rengeteget szerencsétlenkedtünk, de nagyon jókat nevettünk közben. Ha van kedvetek, készítsetek el, valahogy sokkal nagyobb kedve van mindenkinek egy saját készítésű marokkóval játszani... :-)

Mára csak egy nagyon egyszerű ötletet hoztam, amit a szükség szült: karácsony környékén több olyan torta és sütemény készült, amit nagyon jó lett volna olyan szép, igazi, talpas tortatálon szervírozni. Ilyen tortatálam viszont nincs... már sokszor nézegettem itt-ott, de vagy nem találtam igazán ízlésemre valót, vagy hanyattestem az árától. Eljöttek az ünnepek, és nekem így nem volt tortatálam - tehát gondoltam, egye meg a fene, majd készítek egyet. És így is lett, mindössze egy ragasztópisztoly kellett csak hozzá, valamint egy egyszerű tányér és egy csésze. A tányért egyszerűen fordítsuk fejjel lefelé, a csésze talpára (vagy ha homorú a talp, akkor a szélekre) nyomjunk egy kevés olvadt ragasztót, és helyezzük a tányér közepére. Ezzel el is készül az egyedi és villámgyors, valamint az egy fillérbe sem kerülő tortatálunk - ha pedig már nincs rá szükségünk, némi erőkifejtéssel szét tudjuk pattintani (ezért csak kevés ragasztó kerüljön a csészére-tányérra). Persze, célszerű olyan tányért és csészét választani, ami egy készletből sem fog hiányozni - hátha úgy megszeretjük, hogy többé nem is akarjuk szétszedni, vagy mégis sok ragasztót nyomtunk rá, és nem hajlandó szétválni. :-) Nálunk ezek a variációk készültek: Egy teljesen semmilyen, hétköznapi barna tényérból és egy 100 Ft-ért vett agyagpohárból: A kedvencem: egy kicsorbult csészéből és egy ikeás tányérból: A fehér tányérjaink közül teljesen kilógó egy darab kék tányérból és egy egyedül árválkodó cukortartóból: És végül egy kicsi sütőformából és egy fehér tányérból, egy narancsos-csokis csokoládétorta alá: Szóval ha esetleg nincs tortatálatok, de mégis szeretnétek, ahogy én, akkor csak kukkantsatok a szekrények mélyére, biztos találtok csinos alapanyagokat hozzá. Ez éppen jó kreatív elfoglaltság az év első napjára :-)

Mi az eredménye annak, ha az ember bemegy dolgozni, még mielőtt teljesen meggyógyulna...? Az, hogy visszaesik, hát persze. Velem is ez tör...

Igen, persze tudom, hogy a tavasz még hetedhét országon túl jár, de valahogy ez velem mindig így van: ahogy elmúlik a szilveszter, néhány hétig még türelmesen viselem, hogy tél van, aztán elkezd bennem mocorogni a kisördög, hogy ezzel az erővel már jöhetne is a tavasz, ennyi bőven elég volt a hidegből és hasonlók. Hozzá kell persze tennem, hogy egyáltalán nem a téllel van alapvető gondom ilyenkor, mert a havat például nagy boldogsággal fogadnám, de a hideget bizony nagyon nem szeretem. Ezért aztán elábrándoztam egy kicsit azon, mi lenne, ha a tavasz hírnökei már itt kopogtatnának az ajtón... és persze ki is vagyok én, hogy elűzzek egy ilyen gondolatot? Így hát elővettem ezt-azt, és némi töprengés után elkészítettem néhány viráglányt - amíg várjuk a havat (de nem a hideget :-) ), ezekkel is beérjük tavaszügyben. Kiindulásként elővettem néhány préselt papírgolyót, valamint vágtam egy jó hosszú szál zöld pékzsineget: Ha már viráglányok, a színes krepp-papír sem maradhat el: minden színből sok-sok levelet vágtam ki (ha összefogjuk a papírt sok rétegben, egy éles ollóval ez csak két másodperc). A papírgolyókon lévő lyukba ragasztópisztollyal berögzítettem egy darab kettéhajtott zsinórt: Vágtam egy celluxcsíkot, és óvatosan lefektettem úgy, hogy a ragadós fele legyen felül. Erre helyeztem a krepp-papír levelek végeit, egymás mellé, szorosan - a cellux elején és végén egy kis szakaszt üresen hagytam. A celluxcsíkot, rajta a levelekkel, feltekertem a dupla zsinórra, szorosan a papírgolyó alatt: Vágtam egy rövidebb zsinórdarabot, és hátul a golyó alá ragasztottam. Az így keletkezett két "kart" lehajtottam, és a felsőtestet betekertem egy keskeny zöld krepp-papír szalaggal, aminek az egyik oldalát papírragasztó stifttel kentem be. Következhetett a sipka: ehhez egy szélesebb zöld kreppdarabot vágtam. A közepét kissé beragasztóztam, erre fektettem egy kettéhajtott zsinórdarab két végét, majd az egyik véget megtekertem (ahol a zsinór kijön), így alakult ki a sapkacsúcs. Közben persze érdemes rápróbálni a golyóra a másik véget, hogy jól passzoljon a sapka alja - mindezt azért írom ilyen bőbeszédűen, mert ezt az egy fázist elfelejtettem fotózni, de ti már rutinosak vagytok, és egészen biztosan tudjátok, hogy mire gondolok :-) Amikor kész a sapeszke, ez is felragasztható (szintén ragasztópisztollyal): És innentől már csak az élvezetes szépészeti beavatkozások vannak hátra: a virágszoknya széthajtogatása szirmonként, valamint a kis viráglány arcának megrajzolása - fekete és piros tűfilc, valamint piros ceruza az arcpírnak. Ha kellően gazdagon bántunk a szirmok adagolásával, a lányka meg is áll a szoknyáján: Először csak három lánykát terveztem készíteni, de persze nagyon megtetszett a dolog (és elég gyorsan lehet velük haladni), így végül öten lettek a tavasz nagyon korai hírnökei - de a azért egy kis havat még ők is megnéznének, ebben biztos vagyok :-)

Amikor a kisiskolástól elköszöntem tegnap reggel, megígértem neki, hogy amikor délután hazaértünk, mindenképpen szakítunk időt a kézműveskedésre. Ezt az ígéretet persze be is vasalta rajtam, de addigra már ki is gondoltam, mit fogunk készíteni - a hétvégén a Liget Fesztiválon ugyanis láttam egy kislány kezében egy figurát, amit rögtön elraktároztam a fejemben, mint nagyszerű ötletet. Szerencsére múltkor megint kifogtam egy barkácsleárazást, ennek keretében zsákmányoltam néhány kicsi agyagcserepet, úgyhogy semmi akadálya sem volt az iskola utáni alkotásnak... ami lehetett volna akár feszültséglevezetés is, de nem az volt, mert a Nagyobbik rém boldogan jár egyelőre iskolába, mindenfajta feszültségtől mentesen. :-) Szóval, a figura, amit a kislány kezében láttam, egy kis agyagcserépből és egy papírgolyóból, valamint egy kevés filcanyagból állt - ez volt az alap, amiből a mi figuráink megszülettek. Egészen pontosan virágbabákról van szó, legalábbis mi így neveztük el őket - az ismeretlen kislánynak pedig hálás vagyok, hogy nagyszerű, nem túl időigényes és kreatív ötletet adott, éppen olyat, ami egy friss iskolásnak való. (Bár a Nagyobbik alkotását nem tudtam lefotózni, nem hagyta, azt mondta, egy kicsit szégyellős a baba. :-) ) Először is tehát szükség volt a pici agyagcserépre és a papírgolyóra: A cserepet zöldre festettük akrilfestékkel: És ráragasztottuk a papírgolyót pillanatragasztóval: Vastagabb zöld filcanyagból egy olyan hosszú csíkot vágtam ki, ami éppen körbeérte a baba fejét, majd cikkcakkosra vágtam. Vékonyabb fehér filcanyagból kétszer ilyen hosszú és jóval szélesebb csíkot vágtam, és ezt is kicikkcakkoztam: A fehér csíkot egy kis eltolással kettéhajtottam, alul pillanatragasztóval rögzítettem egymáshoz a két réteget, majd a zöldet is ráragasztottam. Összetekertem, és a végeket összeragasztottam: Majd ezt a papírgolyóra ragasztottam: Ezután már csak be kellett fejezni a babát: megrajzoltam az arcát, a fehér szirmokat kihajtogattam, szirmok közepébe pedig beragasztottam egy sárga pompont. A zöld filcből még kivágtam két levelet, ezeket is pillanatragasztóval rögzítettem, és el is készült a virágbabánk, azaz egyből kettő is - de mint tudjuk, a másik túl szégyellős volt :-)

A Kisebbik - már tudjátok - időről időre teljesen beleszeret egy-egy mesébe. Most épp az Óz került a szíve csücskébe, állandóan ezt kell elővennünk, újra és újra átélve Dorkáék (vagy Dorothyék, ahogy tetszik) kalandjait. Persze teljesen megértem a lelkesedést, annak idején nekem is nagy kedvencem volt ez a mese, különösen a belőle készült hangjáték, amiben Galambos Erzsi élete egyik legjobbját nyújtotta gonosz boszorkaként, de Sztankay István is zseniális volt Gyáva Oroszlánként, akárcsak a többi színész. Ez például nagyon hiányzik a gyerekkoromból - mennyi mesejáték jelent meg hanglemezen, és a színészek mindig szívüket-lelküket beletették az alakításokba, a legeslegnagyobbak is... bárcsak ma is így lenne. Bezzeg az én időmben, ugye :-) De vissza az Ózhoz: tudtátok, hogy ez a mese már 116 éves? Bizony, a könyv első kiadása éppen 1900-ban jelent meg, és így festett (forrás: Wikipédia): A történetet pedig mindenki ismeri: Dorka, a kansasi kislány egy hatalmas hurrikán révén Óz, a nagy varázsló birodalmába repül, ahol Glinda, a jó boszorkány fogadja, és közli vele, hogy a vihar által leejtett háza éppen a gonosz Keleti Boszorkányra huppant, akinek piros cipellőjét ily módon a kislány megörökölte. Az elhalálozott némber húga, a szintén gonosz Nyugati Boszorkány ezért erősen megorrol Dorkára, és mindent elkövet, hogy a cipellő új tulaját eltegye láb alól - a kislány azonban nincs egyedül, mert egyrészt vele van kiskutyája, Toto, másrészt az úton nagyszerű barátokkal találkozik, a Madárijesztővel, a Bádogemberrel és a Gyáva Oroszlánnal. Biztos nem árulok el azzal nagy meglepetést, hogy Dorka végül legyőzi a Gonosz Boszorkányt, és Óz segítségével hazarepül Kansasba - ekkor derül csak ki, hogy a kislány igazából csak álmodta az egész csodás kalandot. Ha pszichológus lennék, valószínűleg mögöttes jelentések millióit következtetném ki a történetből, de mivel nem vagyok, nekem egyszerűen csak nagyon tetszik. :-) Akárcsak a Kisebbiknek, sőt, neki talán még jobban - ezért most sem maradhatott el a főbb szereplők elkészítése, hadd játssza el velük ezredszerre is a történetet. Ismét az otthon lévő alapanyagokból dolgoztam, fa bábualapból és különféle vastagságú papírgurigákból: Elsőként persze Dorka-Dorothy készült el,az előző kép bal szélén lévő bábualapból (itt még arcvonások nélkül): Végleges állapotban pedig, Totóval együtt: A Madárijesztőnek - akinek "hivatalosan" nincs esze, gyakorlatilag pedig rengeteg van - szimpla papírguriga volt az alapja, amit zsákvászonnal és farmerral burkoltam: Befejezett állapotban pedig ilyen lett, kissé hasonlítva az első kiadás borítóján található képhez: A Bádogembert most egy kicsit rehabilitáltam, mert mindig ő volt számomra a legkevésbé kedvelt szereplő - nem tudom, miért, de még a Gonosz Boszorkányt is jobban kedveltem gyerekként.... de most őt volt a legjobb feladat elkészíteni a szereplők közül, hiszen ő volt a legnagyobb kihívás, az orra pedig igazán jó lett. :-) Végül is papírguriga lett az ő alapja is, kartonhenger karokkal - a sisakja kartonpapírból készült, kis darab szívószállal: A sárga úton vándorló kis társaság negyedik alappillére a Gyáva Oroszlán, aki a fejemben most már tényleg mindig Sztankay István hangján fog beszélni - ő egy vastagabb papírguriga alapból lett, sárgára festve: A fejét és mancsait színes kartonból vágtam ki, a farka zseníliadrótból és fonalból van. Nála kihívás volt, hogy a történet nagyobb részében ugyan meglehetősen gyáva, a vége felé kimondottan bátor lesz - ezt végül úgy valósítottam meg, hogy a guriga mindkét oldalán lett feje. A gyáva oldal: Na meg a bátor :-) Bár a Kisebbik határozott javaslatokat tett az összes mumpic, nyugor, farmlakó és szárnyas majom legyártására, valahol meg kellett húzni a határt :-) A történet szempontjából már csak három szereplőt minősítettem elengedhetetlenül fontosnak - elsőként Glindát, a jó boszorkányt, aki itt enyhe karácsonyiangyal-beütéssel szerepel: Óz, a nagy varázsló, akinél a cirkuszos múltra helyeztük a hangsúlyt: És persze a Gonosz Boszorkány, aki nem lehet más, mint zöld, seprűs és undok :-) Így hát ezek az Óz-szereplők készültek el. Remélem, még sok-sok alkalommal játsszák el ezt a csodás-kalandos mesét, a Kisebbik narrációjával... :-)

Biztosan egyetértünk abban, hogy minőségi/drága/direkt kreatív célra készített alapanyagokból nem olyan nagy kunszt valami szépet-jót alkot...

Hát ez itt, kérem szépen, egy igazán rockos ötlet. És ismét egy olyan, ahol sajnálom, hogy nem nekem jutott először eszembe :-) Igazából egy dolog kell csak hozzá, egy régi (karcos vagy ízlésváltozás miatt kinőtt) bakelitlemez, valamint egy jó meleg sütő - és néhány perc múlva büszke tulajdonosai leszünk egy igazán vagány tálnak. Ezen a linken találtam az ötletet, egyben egy nagyon jó videót a folyamatról - én nem is írnám le a részleteket, viszont néhány dologgal kiegészíteném az ott elhangzottakat: az első és legfontosabb, hogy mielőtt belekezdenénk, az összes ablakot nyissuk ki, legyen rendes szellőzés. Gyerekek ne legyenek a közelben, és jó tudni, hogy nagyon sütőfüggő a dolog: az enyémnek három perc is bőven elég volt - és inkább előbb vegyük ki egy kicsit, mint cseppfolyós állapotban... de ennyi óvintézkedés bőven elég. Én élelmiszert nem tennék bele, mégiscsak bakelitről van szó - de bármi egyebet minden további nélkül, mert a végeredmény több mint látványos, zenészeknek és zenerajongóknak pedig egyenesen kötelező darab :-) Köszönet az ötletért!

Biztosan mindannyian ismeritek azokat az illatos, légfrissítő zseléket, amelyeket jó borsos áron lehet kapni az áruházakban, és amelyek egy...

Mostanában nagyon-nagyon érdekel a házi kozmetikumok előállítása. Persze, nem vagyok nagy szakértője a témának, egyelőre csak ott tartok, hogy próbálok vegyszermentes dolgokat vásárolni, és a nagyon egyszerű dolgokat otthon elkészíteni. A kádban nagyon szórakoztató módon kipezsgő fürdőgolyó legyártását éppen ilyen "nagyon egyszerűnek" ítéltem meg, és pár nappal ezelőtt neki is láttam. Igazság szerint tényleg végtelenül egyszerű az egész, sokkal kevesebbe kerül, mintha készen venném, és sokkal finomabb az illata, mint mondjuk a Lush-fürdőgolyóknak, ami nekem néha már sok egy kicsit. A recept a netről van - most nem hivatkoznék be egy forrást sem, mert rengeteg helyen találtam meg ezt az összetételt, és változtattam is rajta, de köszönettel tartozom a dolog kigondolójának, bárki is legyen az. :-) Elsőre levendulásat és rózsásat készítettem, és nagyon tudom ajánlani ezeket nektek is, egészen csodálatosak... viszont mindenképpen el kell mondanom, hogy az olívaolaj hagy a kád szélén egy olajos réteget, tehát némi kádtisztításra utána szükség van, de engem például ez a legkevésbé sem zavar, mert az olívaolaj fantasztikusan jót tesz a bőrnek, és ez abszolút érezhető fürdés után... az olajos réteget pedig egy kis ecettel és egy szivaccsal vagy kefével gyorsan el lehet távolítani a kád oldaláról. Higgyétek el nekem, ezt a kis fáradságot bőven-bőven megéri a dolog :-) Következzen a recept - négy darabra adom meg a mennyiséget, ha csak kettőt szeretnétek, felezzétek nyugodtan, de szerintem négyet szeretnétek :-) És még egy: én nem kifejezetten golyóformákat gyártottam, hanem inkább olyan duci kekszeket - szerintem így helyesebb látványt nyújtanak, mert tényleg pont úgy néznek ki, mint egy-egy nagyon finom süti. :-) Bőrtápláló fürdőgolyók házilag Hozzávalók: 100 g szódabikarbóna 50 g citromsav (állítólag a porrá őrölttel szebb lesz. Én csak szemcséset kaptam, de teljesen elégedett voltam vele így is.) 50 g kukoricakeményítő 30 g olívaolaj (igen, 30 gramm!) 100 csepp illóolaj (100 %-os, megbízható minőségű) (A levendulás verzióhoz levendula illóolajat használtam, és 3 kiskanál levendulavirágzatot szórtam még bele, a rózsáshoz rózsa illóolajat és három összetépkedett rózsabimbót.) Elkészítés: Mérjük ki a hozzávalókat, és egyszerűen csak keverjük össze. Szép homogén masszát fogunk kapni - osszuk négy részre, és formázzunk belőle golyót vagy sütit vagy bármit. Én két napig szárítottam, majd fejjel lefelé fordítottam őket, hogy a talpuk is kiszáradjon - újabb két napra. Ezután szép kemények lesznek, és máris elhasználhatóak vagy - önzetlenebbeknek - akár el is ajándékozhatók. :-)

Mostanában nagyon-nagyon érdekel a házi kozmetikumok előállítása. Persze, nem vagyok nagy szakértője a témának, egyelőre csak ott tartok, h...

Nagyon-nagyon szeretem a régi, klasszikus magyar mesefilmeket. Szerintem Frakk, Mirr-murr, Kunkori, Mazsola és a többiek egyszerűen felülmúlhatatlanok - akármilyen vadonatúj, színes-szélesvásznú-csillogó mai rajzfilmet látok, mindig az az érzésem, ezek elsősorban nem gyerekeknek készültek. Amelyek pedig mégis, azok után valahogy mindig marad bennem valami hiányzérzet, van, amikor egyszerűen csak a szinkronhangokon múlik, máskor bugyuta a történet, vagy van, amikor van bennük valami váratlanul ijesztő... nagyon kevés olyan "mai" rajz- vagy mesefilm van, amit igazán nyugodt lelkiismerettel mutatok meg az enyémeknek. De egy Mazsolában például sosem lehet csalódni, igaz, nem olyan színes-szép, nem pörögnek benne őrült gyorsasággal az események, és nem felnőttesek a viccek, de éppen ezért jók, hagynak időt a gyereknek végiggondolni, átélni, saját fantáziával kiegészíteni. Vagy csak azért gondolom ezt, mert már elmúltam 30, és ilyenkor már jön a Bezzeg az én időmben...? :-) Mindenesetre nálunk jó ideje - több éve - állandó kedvencek a Mirr-Murr-mesék. A Kisebbik olyannyira rajong érte, hogy nemrég hosszasan rágta a fülemet azért, hogy készítsem el neki a kiscsacsit... de mivel varrni semennyire sem tudok, megkértem anyukámat, hogy alkossa meg a kiscsacsit - tudtam, hogy a feladat a legjobb kezekbe kerül majd. :-) Anyukám meg is varrta, és valami hihetetlenül tökéletesre sikerült. A Kisebbik elmondhatatlanul boldog volt vele, ezzel aludt, ezzel mentünk orvosi vizsgálatra, szóval, nagyon hozzá nőtt. Én pedig arra gondoltam, nem ártana a kiscsacsi mellé egy Mirr-Murr is, hiszen akkor akár el is játszhatná magának a meséket... úgyhogy néhány nappal ezelőtt nekifogtam, hogy elkészítsem a kandúrt. Kikészítettem egy képet magam elé, biztos, ami biztos :-) Ezt volt a kiscsacsi, amit anyukám varrt: Igaz, hogy mennyire tökéletes lett? :-) Egyértelmű volt, hogy el kell mellé készítenem Mirr-Murrt. Úgyhogy elővettem az éppen hozzáférhető alapanyagokat - egy fatojást, két kis fa félgömböt, egy préselt papírgolyót (fagolyó sokkal jobb lett volna, de az sajnos nem volt itthon), valamint pár szál fekete (szürkém nem volt) zseníliadrótot. Megkértem Őt, hogy fúrjon 2-2 lyukat a tojás aljára és oldalára, aztán pedig a két fa félgömbbe is, majd lefestettem sötétszürkére mindent, kivéve a papírgolyó egy részét, ami az arc alja lett - ezt világosabb szürkére festettem. A fejre száradás után ráfestettem a szem alapját, fekete alkoholos filccel pedig az orrot, a szájat és a bajuszszálakat. Befejeztem az arcot: megfestettem a szemhéjat, aztán szürke papírból felragasztottam a füleket. Fekete hímzőfonalból elkészítettem a hajat, és pillanatragasztóval rögzítettem. Összeállítottam a figurát: a zseníliadrótokat félbehajtottam, összefontam, beragasztottam a négy lyukba. A lábak végét beragasztottam a félgömbökbe, a kezek végére pedig ujjakat hajtogattam. A fejet pillanatragasztóval ragasztottam a testhez - de ha esetleg később leválik majd, fúrunk egy lyukat a tojás tetejébe, és inkább egy hurkapálcával fogom rögzíteni. Sárga szalagból megkötöttem a nyakkendőt, ezt is felragasztottam, és ezzel készen is lett. Sikerült a Kisebbiknek ezzel nagy-nagy örömet szerezni :-) Azóta, hogy elkészült, minden egyes délutánunk ugyanúgy telik: ovi és kerti mókázás után betesszük a Mirr-Murr hangoskönyv-cd-t, amit Rudolf Péter olvas fel, és amíg megy a mese, ők ketten eljátsszák-elbábozzák a teljes történetet. A Kisebbik a Kiscsacsi, a Nagyobbik Mirr-Murr - még a Halász Judit-os mesefilmnél is jobbak :-)

Ezeket csak úgy, magamnak, meleg ellen :-) Nemrég kaptam egy nagyobb garnitúra vadonatúj fakanalat, így a régi használtakból kiválogattam a négy legviseltesebbet, és ezekből készítettem el ezeket a kedves, csinos hölgyeket - csak úgy, a magam kedvére. Néha ez is olyan jól tud esni :-) A kiválogatott fakanalak ezek voltak: Mind a négyet halványsárgára festettem akrilfestékkel: Majd beragasztóztam a fakanalak tetejét, és fonalat tekergettem rájuk, kócos összevisszaságban. Ezután mindenféle anyagmaradékból elkészítettem a ruhájukat - szigorúan csak ragasztással, akárcsak a karjukat, aminek zseníliadrót volt az alapja. Végül megrajzoltam a pofijukat, és elláttam őket mindenféle kiegészítővel. Az egyikben teljesen magamra ismerek - szerintetek vajon melyikben? :-)

Meggyőződésem, hogy a tél a kekszek igazi időszaka. Mennyire jó például esténként bekuckózni a meleg szobába egy bögre forró teával, egy jó könyvvel és egy kis majszolgatnivalóval... de a sötét, hideg téli reggeleken is igazi fénysugár tud lenni egy csésze tenyérmelegítő tejeskávé és egy-két édes, otthonízű keksz. Ezért ilyenkor valahogy mindig sokkal több keksz készül nálunk, mint például krémes sütemény - de bármennyit is sütök, a család mindig lelkesen és őrült sebességgel tünteti el ezeket, én pedig töprenghetek egy újabb verzión... persze ez szó szerint édes gond. :-) Legutóbb ez a keksz készült el. A kicsik a nutellaimádós korban vannak éppen (mondjuk én is abban vagyok, lehet, hogy ez kinőhetetlen? :-) ), és nekik szerettem volna valami olyan finomságot készíteni, amiben benne van az ő szeretett mogyorókrémük. Arra tippeltem, hogy a sütés során nem fog megmaradni a jellegzetes ízvilág, ezért tettem a tésztához pirított mogyorót is, és ez ésszerű döntésnek bizonyult - a Nagyobbik az első falat után azt kérdezte: "nutellás?" De őszintén szólva mindegy is, mennyire érződik ki belőle a mogyorókrém (én például nem éreztem, Ő viszont igen), mert a keksz egyszerűen annyira finom, hogy minden egyéb lényegtelen. Olyan gazdag íze van, olyan bűnösen sötét, olyan veszélyesen vonzó, hogy ember legyen a talpán, aki leáll egy-két-három után... nem tudom, ti mennyi gasztroerkölcsi tartással rendelkeztek, én szánalmasan kevéssel, úgyhogy inkább le sem írom, mennyit ettem meg belőle, de a gyerekek elől is szó szerint el kellett távolítani a dobozt. Ez pedig mindig jelent valamit, főleg ami a fényevő Kisebbiket érinti :-) Csokoládés-mogyorós keksz Elöljáróban: muszáj csokoládésnak hívnom, annak ellenére, hogy mindössze két dkg kakaópor van benne - igaz, hogy 90 %-os belga kakaóport használtam, így az eredmény hihetetlenül csokoládés lett. De ugye, hogy ez nem baj? :-) Hozzávalók: 10 dkg erdei mogyoró 20 dkg liszt 2 dkg kakaópor (jó minőségű!) 1 púpozott teáskanál sütőpor 12 dkg puha vaj/margarin 3 púpozott evőkanál nutella 1 nagy tojás 10 dkg kristálycukor Elkészítés: Az egész erdei mogyorókat pár perc alatt pirítsuk meg kissé egy serpenyőben, majd tegyük félre hűlni. Az összes további hozzávalót tegyük egy tálba, és dolgozzuk össze - semmi sorrend, semmi fakszni, és és nyugodtan legyünk gyorsak, mert a tészta elég puha lesz. Ha már homogén a masszánk, öntsünk hozzá a mogyorót, keverjük össze, és tegyük fél-egy órára a hűtőbe. A sütőt melegítsük 180 fokra. A tésztából szakítsunk diónyi darabokat, formázzunk belőle körülbelül gombócokat, és tegyük sütőpapírral borított tepsire, majd pontosan 12 perc alatt süssük meg. Ebből a mennyiségből másfél tepsinyi lesz - aztán hamarosan semmi sem. :-) A fotó elkészítése egyébként kimondottan nehéz volt - a második képen jól látszik, hogy miért... :-)

Idén sok-sok húsvéti ötletet készítettem el, többet, mint eddig bármikor, és persze maga az ünnep még előttünk áll, de jólesett egy kicsit előre gondolkodni - egészen pontosan az anyák napjára, ami egyben a nagymamák napja is. Nálunk hagyomány, hogy ezen a napon nemcsak én, hanem a kicsik is visznek virágot az anyukámnak, hiszen minden vele kezdődött, az én történetem is :-) És mivel megérkeztek a kertbe az első méhecskék (tavasz, TAVASZ!!), gondolatban összekötöttem a kettőt, és készítettem két kis csíkos figurát, anyák napjára az anyukámnak - és nagy megnyugvással töltött el, amikor a Kisebbik megnézegette őket, majd megkérdezte: "Ezek mi vagyunk, ugye?" Mert tényleg így terveztem - gondoltam, a virág mellett anyukám talán jobban fog örülni egy kis tavaszi dekorációnak, azaz két méhecskének, akik közül az egyik egy hosszú hajú, mosolygós kislány, a másik meg egy kócos, virgonc kisfiú... és a hasonlóság ezúttal nem a véletlen műve. :-) Ezeket a figurákat is agyagcserépből és préselt papírgolyóból készítettem el, ahogy mostanában annyi mindent - de ez egy tökéletes párosítás kreatív munkákhoz, nem tehetek róla. :-) A papírgolyókat a lefelé fordított agyagcserepekre ragasztottam ragasztópisztollyal, majd akrilfestékkel sárgára festettem mindent. A figurák hasára fekete festékkel csíkokat festettem - ezeket érdemes előre bejelölni egy ceruzával, mert nem mondanám, hogy nagyon könnyű egy lefelé szélesedő tárgyra ecsettel nagyjából egyforma csíkokat húzni... :-) Fekete fonalból elkészítettem a hajakat, és fel is ragasztottam a fejekre. A kislány copfjaiba organzaszalagból masnikat kötöttem, a kisfiú nyakába pedig nyakkendőt. A karokat zseníliadrótból vágtam és hajlítottam, majd ezeket is felragasztottam. Vékony hegyű alkoholos filctollal megrajzoltam az arcokat, majd szürke filcanyagból szárnyakat vágtam, és ezeket a figurák hátára ragasztottam. Végül már csak néhány apróság volt hátra: csipkeszalagból gallért ragasztottam a méhecskelánynak, és egy-egy papírvirágot tettem mindkét figura kezébe. Úgy érzem, igazi anyák napi ajándék vált belőlük - még akkor is, ha az igaziak sokkal-sokkal szebbek... :-)

A frissen sült kenyér illata = az otthon illata. Legalábbis az én fejemben ez így áll össze. Már a kenyértészta készítése is olyan otthonos dolog, szeretem, ahogy a kezem ismerkedik azzal a fehér puhasággal, amiből aztán a sütő melegében megszületik a csoda, amire minden alkalommal úgy csodálkozom rá, mint legelőször... És persze ilyenkor rögtön megjelennek. A kisebbik hol itt, hol ott csíp le egy darabka tésztát, és gyömöszöli elragadtatottan a szájába, a nagyobbik pedig lelkesen asszisztál minden folyamathoz ("majd én, Mama, majd ééén!"). Aztán végül - ahogy ma is - csillogó szemekkel állnak a frissen kisült veknik mellett, és tiszteletteljes távolból szaglásznak az orrocskájukkal, hogy aztán a legelső "na jó, most már törhettek belőle" mondatomra rávessék magukat a kenyérre, és elégedetten teletömött pocakkal távozzanak a játékaik felé. Az én kedvencem ez a recept. Annak idején, amikor Párizsban jártunk, sajnáltuk az időt az alvásra, és késő éjszakáig jártuk a várost, hogy aztán már hajnalban újra az utcákon legyünk. És ilyenkor szinte minden sarkon megcsapott minket az illat, ami éppen olyan ellenállhatatlan volt, mint a kilátás az Eiffel-torony tetejéről. Ez a kenyér pontosan olyan, mint azok a hajnali baguette-ek Párizsban. De tényleg pontosan olyan. Baguette Párizsból Hozzávalók: 50 dkg liszt 34 dkg víz (igen, nem tévedés, dkg) 1,5 kiskanál élesztő 2 kiskanál só Elkészítés: Összekeverjük a lisztet és a vizet, félretesszük egy órára. Ezután hozzáadjuk a sót és az élesztőt, alaposan megdagasztjuk, és letakarva másfél órát kelesztjük. Ha kész, formázzunk belőlük hosszúkás, vékony kenyérformákat, helyezzük őket egy nagy tepsibe (ha nincs baguette-sütőforma a háznál, többször hajtott alufóliacsíkokkal is elválaszthatók egymástól a tésztaadagok). Újabb kelesztés, míg csak nem ítéljük elég ducinak a leendő kenyereket - aztán irány a 220 fokra előmelegített sütő, 25 percre. A sütés kezdetén egy maréknyi vizet zuttyantsunk be a sütő aljába (csakis villanysütőnél, persze), és várjunk, amíg a keletkező gőzben még nagyobbra emelkednek a kenyerek. Aztán pedig már csak némi önuralom szükségeltetik, amíg kihűlnek a baguette-ek - na jó, mondjuk langyosra. :-)

Többnyire olyan ötleteket szoktam írni, amelyeket negyed-félóra időráfordítással el lehet készíteni - nos, a lenti nem ilyen. :-) Persze, e...

Gőzerővel zajlik a foci vb, amit nálunk rendkívül nagy érdeklődés kísér: a Kisebbik hatalmas lelkesedéssel követi a meccseket (legalábbis az első negyedórát mindenképpen), a Nagyobbik az ausztráloknak szurkol, én a spanyoloknak (naná, hogy ki is estek), Ő pedig toronymagasan vezeti a baráti kör góltotóját, képes még olyan meccseket is telibe találni, mint egy Svájc-Ecuador, amire nincs is magyarázat. Tehát, a vb nálunk most abszolút elsőbbséget élvez mint program, és igyekszünk ki is hozni belőle a legjobbat, úgyhogy a meccsek mellé természetesen mindenféle focirágcsát készítek, amelyekre aztán kiválóan lehet fröccsözni és okoskodni - mert ha az játékos nem a bal alsóba rúgta volna, hanem a jobb felsőbe, és ha a kapus nem csak kinyúl, hanem vetődik, és ha azt a tizenegyest megadta volna a bíró - szóval ezt csak ilyen-olyan falatkákkal lehet átvészelni, lássuk be :-) A legutóbbi focirágcsa olyan nagy sikert aratott, hogy muszáj itt is beszámolnom róla - mi csak ropiként aposztrofáltuk, mivel úgy néz ki, mint a ropi, és legalább olyan finom is, és sajnos éppen annyira eteti is magát... a lényeg, hogy akkor szabad csak megsütni, ha tudjuk magunkról, hogy kellő önuralommal rendelkezünk ahhoz, hogy ne együnk meg egész tepsinyi adagokat - vagy ha legalábbis lesznek annyian körülöttünk, hogy az elfogyasztási felelősség megoszoljon :-) A recept alapját itt megtalálhatjátok pogácsaként - ami egyébként a világ legeslegjobb pogácsája :-) A ropiságosságért kissé változtattam a hozzávalókon és a leíráson, de az elismerés mindenképpen az eredeti szerzőt illeti meg. Fociropi Hozzávalók: 50 dkg fehér liszt 10 dkg teljes kiőrlésű liszt egy csomag szárított élesztő 50 dkg túró 30 dkg puha vaj 2 egész tojás 3 dkg só késhegynyi őrölt fekete bors (két-három tekerésnyi) a tetejére + 1 felvert tojás Elkészítés: Az összes hozzávalót egy tálba tesszük, alaposan összedolgozzuk, és egy órára letakarva félretesszük kelni. A sütőt 200 fokra melegítjük. Ezután a tésztát vékonyra (maximum 0,5 cm-re) nyújtjuk, a tetejét felvert tojással átkenjük, és egy pizzavágóval vagy éles késsel keskeny csíkokat vágunk belőle. A csíkokat sütőpapírral fedett tepsire emeljük, és a ropikat megsütjük. Nálam adagonként 12 percre volt ehhez szükség, de a sütők teljesítménye különbözhet, így figyelni kell, nehogy megégjen - ha már szép mély aranybarnák a ropik, ki is lehet venni őket. Szerintem akkor néznek ki jól igazán, ha extra hosszúak - én a sütő teljes szélességéhez igazítottam a ropik méretét, így nem kell két másodpercenként újakért nyúlni meccs közben :-) Ezeket kivételesen nem kell dobozba tenni, kimondottan a szabad levegőn tárolhatók, így maradnak ropogósak. Persze ha megpuhulnának, akkor is el fognak fogyni, ezt biztosan megígérhetem... :-)

Most, hogy már nyakig benne vagyunk az őszben, hirtelen rádöbbentem, hogy én, aki köztudottan mindenféle koszorúk megszállott gyártója va...

Most pedig valódi levendulalányok következnek :-) A levendulabokraink leszedése után sok-sok csokrot készítettünk, de még mindig maradtak bőven a virágszálakból. Kísérletképpen készítettem belőlük a lenti figurákat, de azt hiszem, az iskolai adventi vásárra is fogok belőlük készíteni jó párat - igenigen, tudom, hogy korai, de nem árt előre gondolkozni, mert a vásár előtt általában semmi sem jut eszembe... persze, azok inkább levendulatündérek lesznek, szárnyakkal - a mostaniak viszont egyszerűen csak lánykák, talpig lilában. :-) Az elkészítésükhöz elsősorban levendula kell, valamint 2,5 cm átmérőjű préselt papírgolyók: A levendulaszálakból kb. 8 cm hosszúságú darabokat vágtam: A papírgolyó résébe egy csepp ragasztót tettem, és a szorosan összefogott szálvégeket belenyomtam. A szárak felső részére lila anyagot tekertem (egészen pontosan egy lila csipkét), és egy vékony selyemszalagot kötöttem rá. Lila fonalból elkészítettem a figura haját, majd a papírgolyóra ragasztottam, majd egy-egy rövid levendulaszárat szúrtam a csipkefelsőbe karként. Ezen a ponton még ki lehet szélesíteni a szoknyarészt - ehhez vágtam pár rövidebb szálat, és virággal lefelé beleszúrtam ezeket a felsőrészbe - a derékra kötött szalag alá még befér néhány. Végül megrajzoltam a levendulababa pofiját, és ezzel el is készült. Persze nem hagyhattam egyedül,úgyhogy gyorsan kapott még két társat - csodás illatot árasztottak :-)

Nemrég egy közepes adag gyerkőc gyűlt össze nálunk, és persze ők tudják, amit tudnak, tehát egyből azzal kezdték, "mit készítünk ma?" Ilyenkor nyilván valahogy egyáltalán semmi sem jut eszembe, tehát nézek butusul, és felteszem a legjobb időnyerő joker-kérdést, azaz "mit szeretnétek csinálni?" Ez persze 50-50 %-ban sül el így vagy úgy, mindenesetre most némi tanakodás után a gyerekek azt mondták, öntsünk gipszet, mert azzal technikaórán aránylag ritkán futnak össze. Ezen a ponton kicsit lehervadtam, mert bár büszke tulajdonosa vagyok néhány igazán pöpec gipszkiöntő formának, ezek egy részét csinos karácsonyi angyalkák teszik ki, aztán van köztük számos csodás húsvéti forma, a maradék pedig őszi témájú, sünös-almás-faleveles - tehát nem tudtam kárhoztatni a gyerekeket azért, mert kissé lógó orral vették tudomásul a lehetőségeket. És ekkor, ekkor - mert az igazán jó ötletek olyan váratlanul érkeznek, mint a nagy szerelmek - bevillant, hogy hohohó! (mármint nem télapós ötlet, hanem csak jó) hiszen van nekünk eltéve pár PET-palackunk, amelyek a garázsban várják a szelektívkuka-szállító autót, és ezeknek az alja tulajdonképpen igazán használható lenne, hiszen... no de mindent idejében, először következzenek a képek :-) Hozzá kell tennem, ezek a gyerekek tudják a dörgést, mert mindig türelmesen megvárták, hogy a fotók elkészüljenek - ezért nem lehetek nekik eléggé hálás. Tehát a palackok a legszimplább PET-flakonok voltak, ásványvizes satöbbi: A palackok alját sniccerrel levágtam - ezt szigorúan én, hiszen rendkívül éles és megcsúszhat a műanyag felületen. A lényeg, hogy érdemes arra figyelni, hogy egyes palackok alsó része hamar elkezd visszakeskenyedni, ezért ez alatt érdemes elvágni a műanyagot, hogy a megkeményedett gipszet ki tudjuk nyomni a formából. Tehát a levágott palackaljak: Ezen a ponton már azért látszik, hogy a palackok alja gyakorlatilag úgy néz ki, mint egy virágforma - a gyerekek nagyon lelkesen vették a fordulatot, hogy a kiürült vizesflakonokból szuper virágos gipszöntőformát varázsolunk :-) Kikevertük a gipszet. Őszintén szólva én a legeslegegyszerűbb gipszet használom, ami az áruházak barkácsrészlegén kapható - igaz, hogy ez villámgyorsan keményedik, és nagyon gyorsan kell vele dolgozni, ellentétben a kreatív célú gipszekkel, viszont sokkal-sokkal olcsóbb, néhány száz forintból hatalmas mennyiséget készíthetünk. És az, hogy gyorsan keményedik, egy csapat izgatott gyerek között kimondottan előnyt jelent :-) tehát onnantól kezdve, hogy a formákba beöntöttük a gipszet... ... addig, hogy kinyomhattuk a palackaljakból a megkeményedett formákat, kibírható mennyiségű idő (egy uzsonnányi) telt el. A gipszformákat ezután lefestettük akrilfestékkel: Majd különféle zöld árnyalatú filcanyagokból leveleket vágtunk ki... ... amelyeket a formák aljára ragasztottunk (ehhez nagyjából bármilyen ragasztó jó). A befejezéshez színes filcből kivágtam több kört, amit a gyerekek a virágok közepére ragasztottak - de a legzajosabb sikert néhány apró fakatica aratta, amelyekkel boldogan egészítették ki az összképet. :-) Hozzá kell tennem, mindegyik kis vendég egytől egyig az anyukájának szánta a gipszvirágot - ez igazán jó érzés volt. Azért összeraktuk egy csokorba is a virágokat, és rögtönöztünk néhány spontán jelenetet szerelmes, levélíró és alvó katicákról is :-) A műanyag palackok tehát olyan jól vizsgáztak gipszöntő formaként (ráadásul újra fel is hasznáhatóak újabb és újabb alkotásokhoz), hogy egészen biztosan sokszor vesszük majd még elő őket - a belőlük készült virágforma nagyon jó ajándékötlet lehet, de egy esős délutánon is igazán kellemes program...

Itthonikenyér-mániás vagyok, mert szeretem tudni, mi van abban a kenyérben/zsemlében/kifliben, amit az asztalra teszek. És az sem utolsó szempont, hogy a meleg péksüteményt persze imádja a család, még a Kisebbik is több darabot elmajszol belőle, pedig ő a bolti zsemlét/kiflit megvetéssel félretolja. A Nagyobbik meg csak ennyit szokott mondani: „Mama, te sütöd a világon a legfinomabbakat!” – és már csak ezért is bőven megéri a fáradtság. Ami persze nincs is, hiszen van egy imádott kenyérsütő gépem, amit ugyan kenyérsütésre sohasem használok, viszont a tészta összekeverésében, dagasztásában és kelesztésében egyszerűen utolérhetetlen. Mindössze pár perc kell, amíg beleteszem a hozzávalókat, majd egy-másfél óra múlva kiveszem a pillekönnyűre megkelt, illatos tésztát, amit csak formázok és a sütőbe teszek. Ennyi, és készen van a friss, forró kenyér, kifli, kalács, zsemle, baguette… úgyhogy kedves házias olvasó, hidd el: ha valamit tényleg érdemes beszerezni, az a kenyérsütő gép. Na jó, ha még nem győztem meg volna mindenkit, még egy érv. Amikor sülni kezd a kenyér, az az illat… nálunk olyankor beszivárognak a kicsik a kertből, orrocskájukat kiskutya módon a levegőbe tartva és mozgatva-szimatolva, Ő pedig a hátam mögé somfordál valahonnan, bekukucskál a sütőbe, és azt kérdezi: mikor lesz kész…? Ma francia zsemléket sütöttem, és a kétharmada azon nyomban elfogyott, hogy kivettem a sütőből. Pihepuha, leheletkönnyű, olyan... zsemlefelhő. Francia zsemlék Hozzávalók: 50 dkg liszt egy zacskó szárított élesztő kb. 2 dl tej kb. 1 dl víz 0,5 dl olaj 2 teáskanál só 1 teáskanál cukor Ha van, jót tesz még neki 3 evőkanál burgonyapehely, de ha nincs, hát kisnyúl. Elkészítés: A tésztát bedagasztjuk, és meleg helyen duplájára kelesztjük. Ezután kézzel egy csíkot lapogatunk belőle, és 12 darabra vágjuk. Kis bucikat formálunk belőlük, sütőpapírral bélelt tepsire tesszük, konyharuhával letakarjuk, és fél-egy órát kelesztjük. Előmelegített 200 fokos sütőben kb. 20 percet sütjük, úgy, hogy a sütés kezdetén egy kis vizet zuttyantunk a sütő aljába, a kellő gőzképződés érdekében. (Persze csak villanysütő esetében.) Aztán pedig sopánkodunk, hogy miért is nem dupla adagot készítettünk. :-)

Mindig is odavoltam a sós rágcsákért, de mostanában a különféle magos finomságok azok, amelyeknek nem tudok ellenállni. Hiszen nincs is jobb annál, amikor egy puha tésztán ropogósra sült magocskák üldögélnek, megpirult tökmag, napraforgómag, dió... ezekből tényleg bármennyit el lehetne eszegetni. Sőt, igazából a magok alatti tésztára nincs igazán nagy szükség, mert a legjobb lenne egy olyan sós rágcsa, ami szinte csak a megpirult magokból áll - gondoltam én nemrég, és végeztem egy kis kutatómunkát, hogy vajon létezik-e a sós rágcsálnivalók királynője, ami megfelel az én ábrándjaimnak, miszerint 1. soksoksoksok mag van benne 2. de liszt nincs 3. egészséges 4. ám gyorsan elkészíthető 5. viszont másnap-harmadnap is finom 6. ééés ropogós, mert az nagyon jó érzés :-) És egészen hihetetlen módon van ilyen! A mindenment.es oldalon bukkantam rá az álmaimnak tökéletesen megfelelő rágcsára, ami még annál is egyszerűbb, gyorsabb és magosabb volt, mint amit reméltem. Az oldalt egyébként is nagyon érdemes böngészni, az egészséges étkezés kedvelői szuper recepteket találhatnak ott, olyanokat, mint például ez a csodás sós magos ropogós, aminek a közzétételéhez ezúton is köszönöm a blog írójának, Timinek a jóváhagyását. Magos ropogós Az ízén túl a második legjobb dolog benne, hogy nem kell hosszasan felsorolni, miből mennyit kell beletenni - recept tulajdonképpen nincs is, csak egyetlen szabály: 1 db egész tojáshoz 100 g magot kell tennünk (és persze fűszert ízlés szerint). Őszintén azt gondolom, hogy ennél egyszerűbb nincs is :-) A gyakorlatban pedig úgy néz ki a dolog, hogy első lépésként be kell melegítenünk a sütőt 180 fokra. Ha már meleg, akkor - egy tálban egy egész tojást elkeverünk 100 g tetszés szerinti magfélével (én úgy szoktam, hogy legalább ötféle magból állítom össze a 100 g-ot - mindig teszek bele tökmagot, szezámmagot, napraforgómagot, diót, lenmagot, sokszor mandulát, chia magot, puffasztott amarántot, tehát bármit, ami a magfélék közé tartozik), - és teszünk hozzá ízlés szerint sót és borsot. Így is tökéletes, de akár mehet bele paprika, cayenne bors, fokhagyma, zöldfűszer - semmi sem fogja elrontani, sőt. :-). Volt, hogy én már tettem hozzá reszelt füstölt sajtot is, úgy is extrafinom volt. Tehát alaposan elkeverjük a masszát, és egy sütőpapíros tepsire kanállal kupacokat adagolunk belőle, amit le is nyomogatunk, hogy helyes kis lepénykéket kapjunk. Mehet is a sütőbe, ahol nálam 15 percet szeret eltölteni, hogy kicsit meg is piruljanak a magocskák - de érdemes az utolsó percekben rákukkantani, hogy éppen olyan legyen, ahogyan szeretitek... Én így valahogy. :-) Ó, igen, még egy lényeges dolog: minimum dupla adaggal érdemes indítani :-)

Vannak rendkívüli pillanatok, amelyekről az ember azonnal tudja, hogy hatással lesz további életére. Amikor az "Ami a konyhámból kikerül" blogon rábukkantam a házi sajt receptjére, rögtön éreztem, hogy igazi mérföldkőhöz éreztem, és valóban. Azóta például nem vettem bolti trappistát, mert ennél igazibb trappista sajt nincs, és kész. Ráadásul döbbenetesen gyorsan el is készül, és semmi extra dolog nem kell hozzá - házi sajtkészítéses eddigi tapasztalataim idő- és eszközigényesek voltak, és a sajt állaga sem bizonyult eléggé szilárdnak. De ez a recept tényleg nagyszerű végeredményt ad, ami ráadásul még akársimán reszelhető is - plusz nincs benne tartósítószer, mesterséges ízfokozó, viszont van benne sok jó alapanyag. Összköltség tekintetében az egyszerűbb bolti trappisták környékén van, hozzáadott érték tekintetében viszont messze felülmúlja... lényeg a lényeg, szívből ajánlom :-) Az eredeti recepten csak nagyon keveset változtattam, úgyhogy természetesen ezt is követhetitek - én egy kicsit még rövidítettem az elkészítési időn, és így is tökéletes lett. A tojást elhagytam, mert nem éreztem szükségesnek, az alapmennyiséget viszont dupláztam, szerintem ennél kevesebbet nem érdemes készíteni, így is pillanatok alatt elfogy :-) Házi trappista sajt Hozzávalók (ebből a mennyiségből kb. 1 kg sajtunk lesz): 2 liter házi tej (IGAZI tej!) 1 kg túró (ebből jó a bolti is, nem kell feltétlenül extra minőségű) 12 dkg vaj 2,5 kávéskanál só (púpozva) 2 kávéskanál szódabikarbóna Elkészítés: A tejet fazékba öntjük, belemorzsoljuk a túrót, és meg-megkevergetve forrásig melegítjük. Ekkor egy szita vagy egy pici lyukú tésztaszűrő segítségével leszűrjük a felpuhult túrót, és átesszük egy másik lábosba. Beletesszük a sót, a szódabikarbónát és a vajat, és állandóan keverve pontosan 5 percig főzzük. És ennyi. Egy öblös, nem túl nagy tálba tesszük a masszát, alaposan lepaskoljuk-nyomogatjuk a tetejét, és félretesszük pihenni. Két óra múlva már ki is fordíthatjuk a sajtot a tálból - még hagyjuk pihenni egy-két napig. Akár persze azonnal is fogyasztható, de én azt tapasztaltam, gazdagabb íze lesz, ha állni hagyjuk egy kicsit. Hűtőben sokáig eláll, de nem lesz ám erre ideje :-) Elsőre ezt a natúr verziót készítettem, ez is nagyon-nagyon finom volt, de másodszorra még ezt a duplázott mennyiséget is dupláztam, és így négyféle ízű sajtot készítettem: diós-bazsalikomosat, tört borsosat, fokhagymás-kakukkfüveset és mandulás-olajbogyósat. Mindegyik csodás lett :-) Ha van sajtszerető ismerősötök, ez ajándéknak is tökéletes lehet, szépen becsomagolva. De nem könnyű csak úgy lemondani erről a sajtról... :-) Hálás köszönet a recept kitalálójának!

Nagyon hiszek a személyre szóló ajándékokban. Én magam is azt becsülöm a legtöbbre, ha olyasmit kapok, amin látom, hogy szeretettel, odafigyeléssel, idő- és energiaráfordítással készült, ezek a legértékesebb ajándékok. Persze, szép dolgokat lehet venni is, de mégis, jóval többet ad, ha egy kicsit a lelkünket is beletesszük az ajándékba, amíg készítjük. Nálunk évek óta az a hagyomány, hogy Vele nem veszünk egymásnak ajándékot karácsonyra, hanem készítünk valamit, titokban, egymás elől elbújva. És amióta ez így van, azóta tudom, hogy nincs az a vásárolt ajándék, ami úgy tud örömöt adni, mint egy olyan tárgy, amin az Ő keze nyomát látom. A kicsiknél persze más a helyzet, de őket is arra próbáljuk tanítani, hogy mindig barkácsoljanak ők is kis meglepetést az ünnepekre, és nekik persze veszünk ajándékot is, de azok mellett is mindig van valami, amit mi készítünk. Tudom, hogy többnyire nem a szándék hiányzik ott, ahol ez nem természetes, hanem inkább az idő, vagy talán még inkább az ötlet. Szeretném ezért egy nagyon-nagyon egyszerű, gyorsan és könnyen elkészíthető kis ajándéktárgy elkészítését megmutatni, amivel mindenkinek örömöt lehet okozni. Semmi másra nem lesz szükség ehhez, csak néhány nagyobbacska kőre, fehér alapozó akrilfestékre, ecsetre és egy fekete alkoholos vékonyhegyű filctollra. A köveket először mossuk le jó alaposan, szárítsuk meg, majd a festékkel kenjük át. Ha megszáradtak, keressünk néhány szép és találó idézetet, és a fekete filctollal írjuk rá a kövekre. Érdemes nagyjából megtervezni a szavak helyét, és a kő esetleges egyenetlenségei miatt egyszerűbb nagybetűvel írni, de a bátrabbak szép folyóírással is írhatnak. Ennyi az egész. Csak negyedórába telik elkészíteni, de mégis igazi ajándék lehet belőle. Próbáljátok ki egyszer - biztos, hogy örömöt szereztek vele.

Már csak három hét van húsvétig, ti tudtátok? Én csak most ébredtem rá, és ezzel együtt arra is, hogy nagyon el vagyok maradva a húsvéti dekorációval... persze nem tervezek nagyszabású díszítést, a hangsúly mindig a tojásokon van, és idén elhatároztam, nagyon natúr jellegű tojásdíszítési irányba megyek, mert most éppen ez tetszik a legjobban. Azt is elhatároztam, hogy csupa olyasmivel fogom díszíteni a tojásokat, ami otthon éppen megtalálható - amúgy is szeretem az olyan kihívásokat, ahol mindenféle vásárlás kizárásával kell alkotni valamit... A tojásfestékeket eddig sem szeretem különösebben, pár éve már csakis vöröshagymahéjjal festem a tojásokat, de idén ennél is természetesebb látványra törekszem. Amúgy is mindig elcsodálkozom azon, hányféle barna és krémszínű árnyalatban képesek megjelenni a tyúktojások, hiába, a természet a legnagyobb tojásfestő. :-) Szóval, a tojásokat egyszerűen csak megfőztem, és ebben a 100 %-os natúr állapotban kezdtem őket díszíteni ezzel-azzal - de persze csak olyasmivel, ami stílusban illik a tojáshéj természetességéhez. Ha őszinte akarok lenni, borzasztóan tetszenek :-) Már most gondolkodom azon, hogy még mi mindennel lehetne így "díszíteni" a tojásokat... úgyhogy simán lehet, hogy hamarosan találkoztok egy Tojásdíszítés 2. című bejegyzéssel... :-) Meg is mutatom őket - ne várjatok élénk színeket vagy különleges dolgokat, kimondottan egyszerű díszítésekről van szó, szóval tulajdonképpen semmi extra sincs bennük, de mégis nagyon szerethetőek, és ami nem mindegy - egy-két perc alatt el is készülnek. Az első változathoz tortapapírból vágtam ki egy girlandelemet, és ezt ragasztottam a tojásra - ennek a tetejére pedig egy spárgamasnit. A második verzió kicsit vintage-beütésű lett: csipkeszalag, azon egy selyemszalagból kötött masni - erre pedig egy natúr színű gombot ragasztottam. A harmadikhoz mintás papírból vágtam ki egy csíkot, ez került a tojásra, ennek a tetejére pedig egy spárgamasni. A negyedik tojásdíszítési mód a mostanában mindig kéznél lévő, imádott bélyegeimnek köszönheti magát: vékony selyemszalag, alá becsúsztatva egy bélyeg, az egésznek a tetején pedig egy kettéhajtott szalagdarabka. És végül az ötödik változat egy mintás selyemszalagdarab felhasználásával készült, valamint egy mini fa ruhacsipeszből. :-) Ennyi az egész - de szeretem őket. :-)

Nekem, kérem szépen, tökéletesen őszi hangulatom van. Nem tudom, minek köszönhető, talán a hűvösebb estéknek vagy a mindjárt elkezdődő iskolának - vagy annak, hogy sokkal jobban szeretem az őszt, mint a nyarat, úgyhogy teljes erőbedobással várom. Hiszen még a nyárfanatikusok sem tagadhatják, hogy tényleg közel van, este és reggel itt settenkedik a fűben, úgyhogy nekem muszáj volt elkészítenem az idei első őszi koszorút. Először olyat szerettem volna, amit csak és kizárólag napraforgók borítanak (persze papírból), de aztán közben teljesen átalakult a dolog, és kerültek rá őszi levelek, valamint két bagoly is, és végül is csak négy napraforgó - de többet nem is hiányolt róla senki. :-) A készítést tehát először is a napraforgókkal kezdtem - kartonból kivágott papírkörök és sárga krepp-papír szirmok kellettek hozzájuk: A szirmokat sugárirányban a papírkörökre ragasztottam, két-három rétegben. A virágok közepére barna filcanyagból vágott kört ragasztottam, és a szirmok széleit kicsit felpöndörítettem - ezzel a nem túl nagy munkával a napraforgók el is készültek: A baglyok persze mi másból lehettek volna, mint papírgurigákból? :-) A szokásos módon ívesre nyomtam a gurigák tetejét: Majd a natúr színre történő festés után papírból rájuk ragasztottam a szükséges bagolyalkatrészeket. A szalmából készült koszorúalapra felragasztottam a napraforgókat (végül csak négyet), leveleket és egy kis zöld száraznövényt: Majd további leveleket és néhány eztmegazt ragasztottam még az alapra, és persze a két baglyot is - és ezzel el is készült az őszi ajtókoszorú. Remélem, meghozza azt az ezerszínű, hosszú, meleg őszt, amit "Tudja isten, hogy mi okból szeretem? de szeretem..." :-)

A tűpárna mindig hálás ajándéktípusnak számított a gyerekek körében: aránylag problémamentes, gyors munka, látványos eredmény, és tanári szemszögből sem volt hátrány, hogy akár egy osztálynyi gyerek is meg tud vele birkózni párhuzamosan. Általánosban én is legalább háromszor készítettem tűpárnát technikaórán anyák napjára - persze nekünk szigorúan varrni kellett a szerencsétlen tűpárnát, úgyhogy a végeredmény mindig valami amőbaszerű, maszatos gumó lett, ami felvételi nélkül bekerült volna frontembernek a Szörny Rt.-be. Arra gondoltam, ezt a tűpárnadolgot egy kicsit át lehetne alakítani úgy, hogy ne kelljen feltétlenül varrástudás hozzá, viszont a végeredményt szeressék a gyerekek is (én azt a formátlan izét sosem tudtam), úgyhogy elkészítettem a saját tűpárna-variációmat ötletként - két helyes kis gombát. .-) Alapként kiürült májkrémes dobozt használtam: Ezeket bekentem papírragasztó stifttel, és fehér filcanyag-csíkot ragasztottam rájuk: Világoszöld filcből levágtam egy csíkot, aminek az egyik oldalát vegyesen cikkcakkosra vágtam - ezt aztán a stifttel szintén felragasztottam a doboz oldalára. Találtam piros pöttyös anyagmaradékot, ezekből gondoltam elkészíteni a gombák kalapját: Fogtam egy jó nagy vattagombócot (érdemes lényegesen nagyobb mennyiségű vattát szakítani, mint gondolnánk, mert úgyis össze lesz szorítva a textilben), és az anyag közepére tettem. Az anyag széleit szorosan összefogtam, és egy befőttesgumival elkötöttem. Az anyag végeit a gumi alatt valamennyivel levágtam. A doboz széleit körben bekentem pillanatragasztóval (bármilyen gyorsan kötő, erősebb ragasztó jó hozzá - ha gyerekekkel barkácsolunk, ez az egy művelet, amihez mindenképpen felnőtt segítsége is kell): Majd rányomtam a piros pöttyös gombócot, a gumis résszel lefelé. Rövid ideig érdemes még lenyomva tartani, hogy a ragasztó szépen megkössön, de ezután szinte készen is vagyunk. Persze, muszáj volt azért őket személyre szabni egy kicsit :-) Irodai lyukasztóval kivágtam néhány fehér papírpöttyöt, a közepükre rajzoltam egy fekete pontot, majd piros papírból szájakat is vágtam - és ezeket is felragasztottam. Ezzel véglegesen elkészültek a tűpárnagombák, és ki is próbálhattam őket funkcionálisan - majd gyorsan húzhattam is ki belőlük a tűket, mert a Kisebbik már vitte is őket játszani magával... :-)